Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?

Andi: Ezt a kérdést nekem diákok is feltették, főleg most ennek az évnek az elején – hogy beszélek nyelveket, ugye zenélek is, lehetne sokkal több irány, ami felé elmehetnék, és mégis a tanárságot választottam? Ez egy picit nekem olyan érzés volt, hogy ők úgy gondolják, aki tanárnak megy, annak már csak ez a lehetősége van. És egyrészt ez egy érdekes dolog elmagyarázni, hogy én mindig ezt szerettem volna csinálni. De hogy így napi szinten… mi az, amiért bemegyek… Összetett dolog ez, egyrészt: a gyerekek. Nehéz ezt elmagyarázni, de… az, hogy meghallgathatom, hogy mi történt velük a hétvégén, vagy láthatom az arcukon azt, hogy nahát, ezt tényleg így mondjuk angolul. Tudom, ez furcsán hangzik, hogy „dehogy is, a mai gyerekek azt biztos nem is értékelik”, de igenis láttam már felderülő arcot, amikor valaki megértette, hogy mondjuk abban a helyzetben mikor kell present perfectet használni. Ezeket az apró kis villanykapcsolókat nagyon szeretem.

Ha egy kicsit visszább megyünk, és nem a tanteremről beszélünk, hanem hogy miért megyek be szívesen az iskolába: nekem nagyon sokat számított az elmúlt egy évben, hogy egy olyan tanári közösség része vagyok, és főleg egy olyan szakcsoporti közösség része vagyok az angolos csoporton belül, ahol úgy érzem, hogy a kollégáim azok a kollégáim is, de szinte a legelejétől kezdve a barátaim is voltak, akik segítenek, akik támogatnak. Akár csak azzal is, hogy meghallgatnak, vagy azzal is, hogy ha kijövök egy nehezebb óráról, és látják az arcomon, akkor leültetnek maguk mellé és kibeszéltetik velem, segítenek, meghallgatnak. Ez például rengeteget számít, mert én úgy érzem – és ezt sokszor szoktam a kollégáimnak is mondani –, hogy

én örülök minden reggel, amikor bemegyek az iskolába, hiába van korán, hiába van még félig csukva a szemem. Belépek a tanáriba, és valahogy úgy érzem, hogy jó helyen vagyok.

Zs: Nagyon örülök, hogy ilyen pozitívan látod ezt, és ironikus, hogy pont egy olyan dologról szeretnélek kérdezni, ami nem annyira pozitív. Szembe jött egy kép, amit egy hallgatótársam osztott meg még valamikor télen. Egy elitgimnáziumnak a mosdójában fotózta le:

Milyen gondolatokat, érzéseket ébreszt benned ez a néhány sor?

A: Nagyon sok mindent. Nyilván persze az elitgimnáziumokban is ez egy nagyon nehéz és sokat körbejárt probléma, hogy ki a zseni, kinek milyen képességei vannak, ki az, aki tehetséges, ki az, aki nem tehetséges. Ha tehetséges, akkor miben. Hogy minden tehetség egyenlő-e vagy van olyan, ami egyenlőbb. De azt hiszem, hogy ez inkább egy társadalmi és országos probléma. Ez a „középszerűség”… hogy van, akinek ez a folyamatos egymással való versengés, hogy akkor vagyok én jobb, ha a másik nálam rosszabb. És ha én a másikat rosszabbá tudom tenni, akkor én rögtön jobb vagyok, és máris nem vagyok középszerű. Ez egy nagyon nehéz dolog. Nagyon sokáig fog tartani, hogy ezen egy kicsit tudjunk változtatni, de szerintem fontos, hogy apró lépésekben tudjunk változtatni. Azért tartom fontosnak, mert valóban nem lehet mindenki zseni, és nagyon veszélyes lenne azt gondolni, hogy mindenkinek zseninek kell lennie. Azt gondolom, hogy elsősorban és legfőképpen boldog embereknek kéne lennünk. Egyrészt az, hogy valaki zseni, attól még nem lesz boldog, másrészt attól se lesz valaki boldogtalan, ha nem zseni. Nem lehet mindenkitől ugyanazt elvárni, hanem a saját készségeinek megfelelően kell segíteni abban, hogy kibontakozhasson. Ezzel párhuzamosan pedig sokkal több fajta eredményt kéne elismernünk. Ez egy nagyon nehéz dolog, mert

ha valakit nem tudunk egy rendszerbe besorolni, ha valakit nem tudunk egy adott skálán értékelni, akkor hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ő nem értékelhető, és ezért nem is annyira jó, mint a többiek. Holott ez egyáltalán nem igaz.

Zs: Beszéltünk változásról vagy változtatásról. Ahogy jársz mindennap iskolába, látod, hogy mi a helyzet. Mi az, amit azonnal megváltoztatnál? Vagy amit nagyon szeretnél, ha rövid időn belül megváltozna, általában, a magyarországi iskolarendszerben?

A: Sok mindent tudnék mondani. Nyilván a financiális részétől nem lehet eltekinteni – hogy talán ne feltétlenül omladozó iskolaépületekbe járjon nagyon sok gyerek. Ami talán kevésbé a fizikai, hanem az elméleti részét illeti az oktatásnak: én azt hiszem, hogy amiben nagyon jó lenne, hogyha kicsit tudnánk változtatni, az a rugalmassága a rendszernek. Mindezt a diákok irányából, tehát hogy nekik lehessen nagyobb beleszólásuk abba az oktatási rendszerbe, amiben ők részt vesznek legalább tizenkét éven keresztül. Említettem ezt a finn vonulatot, hogy elég sok közöm van a finnekhez, voltam is ott egy fél évet. Láttam finn iskolákat, egy kicsit betekintettem az ottani rendszerbe. Ami ott a legjobban tetszett nekem, az az volt, hogy mindig volt lehetőség arra, hogyha te nem, úgymond, a fő vonalába tartoztál az oktatásnak, akkor még mindig magán az állami oktatási rendszeren belül meg tudd találni a saját utadat. Kiválaszthattad, hogy bizonyos művészeti tárgyakból melyik az, amelyiket hangsúlyosabban vagy kevésbé hangsúlyosan szeretnél tanulni, vagy hogy a biológián belül melyek azok a kurzusok, amiket szeretnél fölvenni. Minél idősebb a diák, annál több szabadsága lett a saját tantárgyainak a kiválasztásában.

Ehhez képest itthon azt látjuk, hogy gyakorlatilag erre tizenkettedik osztályig viszonylag kevés lehetőség van. Nyilván a fakultációk erre bizonyos mennyiségben lehetőséget biztosítanak. De alapvetően ha már egyszer döntöttél valami mellett, akkor nagyon nehéz változtatni – ami nagyon furcsa egyrészt azért, mert rengeteget változnak a gyerekek ebben a korban, másrészt a világ nagyon sokat változik körülöttünk. Tehát nehéz azt mondani, hogy „de igenis ez történik mostantól fogva 6-8-10-12 éven keresztül”. Szóval ezt a flexibilitást érdemes lenne minél inkább beépíteni.

Zs: Említetted, hogy gyorsan változnak a gyerekek. Szerinted van-e valamilyen általános, mindenkire kiterjedő változás a 21. század gyermekeiben? Látsz-e olyan nagy különbséget, ami nálunk, amikor mi voltunk iskolások, egyáltalán nem így működött?

A: Alapvetően, azt hiszem, megváltozott a figyelemnek a mértéke és a minősége is. Ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy romlott, egyszerűen csak egészen más lett, amit sokan hajlamosak kizárólag negatív értelemben feltüntetni. Sok szempontból nagyon gyorsan gondolkodnak szerintem a mai gyerekek, és egész másképp, mint ahogy mi gondolkoztunk korábban – olyan szempontból, hogy gyorsabban cikáznak a gondolataik sok minden között és nehezebben fókuszálnak sokáig egy dologra. Nyilván ezeknek is megvan a hátránya, de én úgy gondolom, hogy érdemes az előnyeit kihasználni — például annak, hogy mennyire gyorsan kapcsolnak össze dolgokat, amire mi nem feltétlenül gondolnánk, pedig mi azért elég közel állunk korban a diákjainkhoz. Biztos nagyon sok más dologban is változtak, amit most még nem veszünk észre, talán csak később. Ezek fontos változások, amikre érdemes odafigyelnünk, és semmiképp sem negatív felhanggal ellátni őket. Ez egy nagy veszélye ennek a dolgoknak, hogy „jaj hát ezek a mai fiatalok”. Mindig nehezen fogadok ilyen megjegyzéseket. Én úgy gondolom, hogy mindig is jelen volt ez a hozzászólás, és ezt tudnunk kell a helyén kezelni.

Zs: Nézzük meg a másik oldalt is: szerinted mit jelent ma pedagógusnak lenni? Mi a legfontosabb feladatunk, küldetésünk?

A: Fontos, hogy megtanítsuk a diákoknak, hogy hogyan tudnak tájékozódni ebben a végtelen mennyiségű információhalmazban, ami rájuk borul minden nap; hogyan tudják kiszűrni, amire szükségük van, hogyan tudják beazonosítani a hamis híreket – hogy ezzel a nagyon divatos kifejezéssel éljek. Fontos, hogy ne egy kész csomagot adjunk át, amit nekik el kell sajátítaniuk, majd utána késsel-villával tálalniuk elénk egy dolgozat formájában. Nyilván elengedhetetlen, hogy egy adott mennyiségű konkrét információt átadjunk. De

egy bizonyos szint után nagyon fontos, hogy adjunk nekik egy elemlámpát, és megmutassuk, merre kell nézni, és nem azt, hogy mit kell látni.

Hogy mik azok a kritériumok, amiknek egy információnak eleget kell tenni ahhoz, hogy ezt ők igaznak fogadják el. Ez csak azért rettenetesen nehéz szerintem, mert minket pedagógusokat nem feltétlenül tanítanak meg, mi sem feltétlenül tudjuk, hogy ezt hogy kell csinálni. Ezen esetleg érdemes lenne tanárképzés szempontjából is elgondolkodni.

Zs: Októberben részt fogsz venni az IATEFL, vagyis az Angoltanárok Nemzetközi Egyesületének egy konferenciáján, amit évente szoktak megszervezni. Mesélsz egy picit az előadásod témájáról?

A: Ez a mesterszakos szakdolgozatomnak tulajdonképpen egy továbbgondolása. A szakdolgozatom a global citizenshipről, a globális állampolgárságnak a kérdéséről szól, illetve arról, hogy az idegen nyelv tanításban hogyan tudjuk ezt hasznosítani. Arról, hogy hogyan tudunk segíteni, hogy a diákok tudatos polgárokká, világpolgárokká váljanak. Ebben benne van az empátia, a tolerancia, a kritikus gondolkodás, az együttműködés, a probléma megoldás, illetve a megoldásközpontú gondolkodás. Volt egy rövid kutatásom a hosszú gyakorlatom alatt. Most ezen a konferencián egy kicsit arról szeretnék beszélni, hogy ebben az elmúlt egy évemben ebből mennyit tudtam megvalósítani, és hogy milyen konkrét feladatokkal sikerült bizonyos változást vagy akár fejlődést elérnem rövid idő alatt is.

Zs: Úgy gondolom, hogy jelenleg nagyon sok olyan dolgot kell a gyerekeknek csinálni vagy átélni, ami nem feltétlenül lenne része a gyerekkornak. Nem tudják igazán megélni a gyerekkort. Mi pedig olyan pedagógusok próbálunk lenni, akik szeretnénk ebből őket egy nagyon picit felszabadítani vagy fellazítani. Ha ezen a vonalon gondolkozol, akkor ha leülnél egy kétségbe esett gyerekkel beszélgetni, akkor mit mondanál, mit üzennél neki?

A: Nehéz általánosat mondanom, mert biztos, hogy nagyon sok minden magától az adott gyerektől és az ő egyéni helyzetétől függ, és minden gyereknek mást mondanék. Ami talán egy közös pont lehet, vagy ahonnan elindulnék, hogy mindannyian egy cipőben járunk: diákok is, gyerekek is, felnőttek is, tanárok is, szülők is. Talán ebből az egységből egy kicsit ilyen szempontból több erőt lehet meríteni – hogy sosincs egyedül. Én is itt vagyok, a barátai is itt vannak, és segítünk abban, hogy ezt átélje. Sokszor szokták ugye mondani hogy az iskola az életre nevel, és majd egyszer élni fogsz, amire most felnevel az iskola. Szerintem az egyik legrosszabb dolog, amit lehet mondani.

Biztos vagyok benne, hogy az iskola az maga az élet.

Az iskolában és az iskolás éveid alatt is élsz. Lényeges, hogy az itt felmerülő problémákkal és mindenféle konfliktusokkal tudj foglalkozni. Tudd, hogy hogyan építheted ezt bele a te személyiségedbe. Ehhez pedig nagyon fontos, hogy tudja a gyerek, hogy nincs egyedül.