2018. szeptember 11.

Otthon, édes otthon

Egy frissen főzött dupla feketét kortyolgatok a Széll Kálmán téren üldögélve. Megáll előttem egy jól szituált, kedves fiatalember. Azt mondja, hogy pár napja lett hajléktalan, és szüksége lenne egy kis pénzre. Benyúlok a bal zsebembe, ahol egyetlen egy érme van, de fogalmam sincs, hány forintos. Eldöntöttem, hogy teljesen mindegy, oda fogom adni. Szerencséje van, a legmagasabb nyereményt sikerült ma kisorsolnom neki. De miért nem köszön még el? Ja, a pólómat bámulja, amire az van írva: I’m a teacher. What’s your superpower? Egész jó angolsággal ki is olvassa.
– Te tényleg tanár vagy? – kérdezi némileg meglepődve.
– Igen, angoltanár – válaszolom. Legalábbis most reggel még annak érzem magam.
– Általános iskolában?
– Általános és középiskolában is.
– Hú, a középiskola azért kemény lehet!
Azt hiszem, most nem kezdek bele ebbe a történetbe, de azért örültem ennek a rövidke intermezzonak.

Elkezdődött a harmadik Tüskeváras évem, és azon kapom magam, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem tartom keménynek. Persze vannak fárasztó napok és vannak kiborító pillanatok, de ez az élet minden területére igaz. A mi gyerekeink igenis szeretni valók az összes elviselhetetlennek tűnő mozzanatukkal együtt. Csak meg kell tanulni az olykor zavarba ejtően szokatlan nyelvüket. Akinek ez nem sikerül, az menekül innen. Akinek sikerül, az együtt fog lélegezni velük. Én magam is így teszek most, ahogy ülök a reggelimmel a napfényes udvaron. Mindenki mosolyog, integet nekem, amikor meglátnak. Örülünk egymásnak. Az egyik srácom szinte észrevétlenül rátesz egy almát is a tányéromra. Nem ez az egyetlen kedves gesztus, amit intéz felém: meginvitál a most következő szociális kompetencia órájukra.

Némi késéssel benyitok a nyolcadikos terembe, ahol az osztályom csendben hallgatja Bojti szavait. Ő a tantestület legifjabb tagja, és nem szaktanár, hanem szociálpedagógus. Két éve hasonló „tengermély” tisztelettel viseltetünk egymás iránt. Amennyire fontosnak tartja az angolóráimat, én legalább ugyanannyira fontosnak tartom az ő óráit, mert a legkomolyabb és a gyerekeket leginkább érintő témákról lehet szabadon beszélgetni. Mindezt egy olyan emberrel, aki egykor maga is Tüskeváras diák volt.

Leülök egy székre a gyerekek közé és figyelmesen hallgatom a diskurzust. Mindig meghat, amikor a gyerekeim így hegyezik a fülüket. Az azt jelenti, hogy olyan témát sikerült felvetni, ami mélyen megérinti őket. Most éppen a kommunikáció különféle módjairól esik szó. Elhangzik Bojti szájából az asszertív szó, de ezt a gyerekek nem értik. Megkérdezi, hogy kinek van ötlete. Lassan felemelem a kezemet. Elmondom nekik, hogy az asszertív kommunikáció lényege: mindkét fél számára méltányosan juttassuk érvényre az akaratunkat. Később bekerül a képbe az én-közlés fontossága is. Ne mutogassak ujjal, hanem mondjam el, engem hogy érint valami. Innen jutunk el rövid úton Bojti következő kérdéséig: „Tudjátok, mi a különbség a vita és a veszekedés között?” Egymásra mosolygunk és elmesélem neki, hogy múlt héten pont erről beszéltünk. Büszke vagyok a srácokra, hogy még mindig emlékeznek. Innentől jó sokáig arról mesélnek, hogy kinek milyen konfliktushelyzetei, vitái, veszekedései vannak otthon. Szívfacsaró hallgatni, hogy van, ahol ez egy mindennapi történet. S egyben választ ad arra is, hogy miért ülünk itt.

Miután rögtönzött koncertet adtam az udvaron, bemegyek összeszedni az osztályomat, hogy elkezdődhessen végre a matekóra. Úgy tűnik, itt kell maradnom, hogy elmondjak néhány mondatot, mert nagyon szét van esve a társaság. Megállok előttük és István bácsi mellett, és amikor elhallgatnak, akkor higgadtan, monoton hangon megkérem őket, hogy egy picit szedjék össze magukat és figyeljenek oda. Közben ránézek Dorkára és eszembe jut, hogy ígértem nekik egy bögre teát. Hamarosan meg is érkezem, és leteszem eléjük a bögréket meg a cukrot. Persze még ketten szólnak, hogy ők is szeretnének. Futok még egy kört. Amikor újra bemegyek, érzékelem, hogy éppen valami feszültség van a teremben. Mindegy, odaadom a másik két gyermeknek is a teát, aztán kislisszolok. „Hogy te milyen aranyos vagy, Zsombor!” Egy olyan fiú szájából hangzik el a mondat, akitől a legkevésbé számítottam erre.

Abban nem vagyok biztos, hogy aranyos vagyok-e, de azt tudom, hogy ezek az apróságok rengeteget számítanak. Egyetlen ilyet elég belecsepegtetni egy szituációba, és egycsapásra megváltozik a hangulat.

Az új tanév sok mindenért különleges számomra, de van egyvalami, amit mindenképp kiemelnék. Egy kedves kolleginám és barátom, Ildi, az idei tanévtől kezdve már teljes munkaidőben van itt velünk. Ezzel egy olyan elképesztő elgondolást tudunk végre megvalósítani, amivel teljesen megreformáljuk a Tüskevár Iskola angol oktatását. Hasonló lehet a hangulatom, mint Petőfinek volt március 15-én – bár nem voltam ott. A sok előremutató ötlet valóságos eufóriával tölt el. Az egy dolog, hogy az összes általunk tanított osztályt két csoportra tudjuk bontani, de ennél sokkal menőbb, hogy bevezetjük az összes angol csoportra vonatkozólag az úgynevezett pontrendszert, a gamifikáció (vagy más néven játékosítás) jegyében. Ráadásul – állítólag – mi vagyunk az első speciális iskola, amely ezt ilyen szinten kipróbálja. Az egészet pedig egy közös értékelési rendszerrel és egy angolos Facebook csoporttal fogjuk össze.

Két napja párban járjuk az osztályokat, hogy ezt az új rendszert bemutassuk, elmagyarázzuk, ötleteket gyűjtsünk és kikérjük a véleményüket. Már-már rutinszerűen állunk oda a gyerekek elé, hogy a spontán alakult koreográfiát követve előadjuk a nagy tervet. Felváltva fűzzük a mondatainkat és egyszer nem vágunk egymás szavába. Közben kiélhetem az elfojtott komédiás énemet is. A kétnapos túránk során felfigyeltem valamire: az összes nagyon hangos osztály most sokkal higgadtabb. Itt a kilencedik osztályban vagyok a legjobban meglepve, mert ez mindig is egy terhelt osztály volt, és tavaly már a feladás szélén álltam. Ilyenkor bebizonyosodik, hogy mégis csak formálhatók ezek az olykor-olykor reménytelennek tűnő helyzetek. Ilyeneken elmélkedem, miközben a gyerekek néma csendben dolgoznak, mi pedig Ildivel ücsörgünk a tanterem ajtaja előtti kis lépcsőn. Egyszer csak egy rollert hallok közeledni a hátunk mögött. Az igazgató úr, Péter, gurult be mögénk szinte észrevétlenül, belőlem meg kitör a nevetés. Ilyesmit nemigen láttam az általános iskolám szocializmusból ránk maradt kiskosztümös igazgatónőjétől.
– Mint a kis angyalok, úgy dolgoznak – mondom neki suttogva.
– Mi mást vártál egy gimnáziumi osztálytól?
Összekacsintunk és végre ő is elneveti magát.

Misi bácsi ül a padon egy gitárral a kezében, aminek leszakadt az egyik húrja. Sebaj, orvosolta a helyzetet: úgy hangolta, ahogy a banjot szokták. Éppen szünet van a két kilencedikes óra között, úgyhogy kijöttünk az udvarra. Én a kerti asztalon ücsörgök, szintén egy gitárral. Éppen próbál megtanítani egy dalt, de nem megy olyan könnyedén. Talán azért, mert nem tudok odafigyelni. Itt ül a balomon a lila hajú lány, akinek már nem is lila a haja. Igazából sose volt lila, hanem rózsaszín volt. Az imént javított ki. Megdicsérem az új szőke haját, mire közli, hogy ez meg nem szőke, hanem szürke. Ennyire értek a nők hajához, és ilyenkor hamisítatlan, sztereotipikus pasinak érzem magam, aki a fodrász után három nappal megkérdezi a barátnőjét, hogy máshogy fésülte-e a haját… Olyan kellemes most itt üldögélni. Közben az ötletén tűnődöm, amit az előző órán vetett fel.

A félév során összegyűlt és fel nem használt pontokból ugyanis lehet majd különféle dolgokat vásárolni. Például el lehet jönni velünk egy jó kis programra vagy meg lehet venni egy teljes, negyvenperces pihenőórát – ezekért persze keményen meg kell dolgozni. Minden osztályt megkérdezünk, hogy van-e még tippjük, mit lehessen vásárolni a pontokból. Szinte mindenki valami megfizethetetlen programot javasol vagy ételt-italt akar venni. Nem értik még a lényegét ennek. Ez a kilencedikes leány pedig feltette a kezét és azt mondta: szeretné beváltani a pontjait egy olyan angolórára, amit ő tarthat meg. Annyi minden van ebben, ami simogatja a lelkemet.

***

A hordó alján megmaradt sört megkaptam ajándékba a kedves kocsmároslánytól. Ildi éppen egy történetet mesél, amitől tátva marad a szám. Újra és újra rájövök: nem véletlenül vagyunk itt. Az ember nem megy csak úgy egy ilyen helyre dolgozni. Jobbra tőlünk három kislány áll körben a szüleivel és ugrándoznak, nevetgélnek. Már szürkül az ég.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s