Amikor valaki eldönti, hogy tanár szeretne lenni, akkor ezt az elhatározást jobbára egy idealisztikus kép táplálja, amelyben lelkesen áll a tábla előtt, miközben csillogó szemű diákok kezei lendülnek a magasba, hogy mondják a jó válaszokat. Ha nem ez a kép él a fejében, akkor… minek indul el egyáltalán ezen az úton? A jelen köznevelési rendszer három tényezővel nem igazán tud mit kezdeni: a gyermek, a pedagógus és a szülő. A tananyag és a mindennapi oktatás szervezése gyermekellenes, a pedagógusok végtelenül túl vannak terhelve, a szülők pedig magukra vannak hagyva az ellátórendszer elégtelensége, és sajnos sokszor az intézmények hozzáállása miatt. A többségi iskolák egyik sztereotipikus alaptétele, hogy az évi két, általában semmitmondó, formális szülői értekezlet élménye lehetőleg érjen fel egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezeléssel, ahol mind az osztályfőnökök, mind a szülők utálnak ülni – már ha utóbbi egyáltalán megjelenik. Ennél rémesebb történetet is hallottam nemrég, ahol a tantestület kerekperec kimondta: a szülőnek hallgass a neve, majd ők megmondják, mi hogy legyen, és nem kívánnak együttműködni – a szülő kvázi egy felesleges láncszem a gyermek iskolai pályafutásában.

Az alternatív iskolák hozzáállása ezzel szemben az, hogy gyermeket oktatni-nevelni kizárólag minden érintett szereplő folyamatos és hatékony együttműködésével lehet. Tíz éve dolgozom egy ilyen intézményben, úgyhogy megerősíthetem: nemcsak lehet másképp, hanem kell, és ami a legfontosabb, működik. Az elmúlt évtizedben minden hónap harmadik szerdáján szülői estet tartottunk, családi napokat szerveztünk, előadókat hoztunk a szülőknek, különféle segítő csoportokat kínáltunk, miközben megszámlálhatatlan órát beszélgetünk a saját osztályunkba járó gyerekek szüleivel, vagy külön, vagy a gyermekkel együtt. Tavaly nyáron úgy éreztük, hogy sajnos még ez sem elég. Azt tapasztaltuk, hogy még így is elcsúszik köztünk a kommunikáció és azok csónakok bizony elsodródnak egymástól. Sok szülő nem érti pontosan, hova hozza a gyermekét, illetve a pedagógiai programunk által kínált lehetőségek haszna sem mindig átlátható.

Mit lehetne még tenni? – tettük fel a kérdést.

2025 szeptemberében, egy szombati napon szülő-pedagógus tréninget szerveztünk két pszichológus bevonásával, ahol különböző körökben beszélgetve elkezdtük felfejteni a félreértések okait. November 7-én, az iskola születésnapján pedig félnapos konferenciát szerveztünk, ahova a szakmai nagyjait hívtuk meg beszélgetni. Ezzel párhuzamosan elkezdődött az egyetemen a pedagógus szakvizsgára való felkészülésem, ahol Lénárd Sándor „problémamegoldó műhelyében” egy négy főből álló csapattal a szülő és iskola közti elvárásokat és hatékony kommunikációt állítottuk egy egész éves projekt fókuszába. Kutatási módszerek széles választékát felhasználva igyekszünk a végére járni, hogy hol akad el a hatékony együttműködés, majd fejlesztési tervet készítünk, amit a saját intézményünkben be is vethetünk. Ennek mi már elébe mentünk azzal, hogy szeptemberben elkezdtük szervezni ezeket az eseményeket, illetve vadonatúj honlapot hoztunk létre, ahol frissítettük és letisztáztuk az információkat.

Közben jött egy másik szikra is, ez viszont már egyéni kedzveményezés volt a részemről. Az egyik szülőnk az újpesti Ifjúsági Házban dolgozik. Hosszasan beszélgettünk arról, hogy milyen irányba lehetne még elvinni ezeket az eseményeket. Közösen megálmodtuk és február 20-án megszerveztük a Szülők és pedagógusok című eseményt, amely nem más, mint egy informális beszélgetőkör érintett szülők és szakemberek között. A koncepció az volt, hogy meghívok két olyan szülőt, akinek gimnazisták a gyerekei, egy olyan szülőt, aki most kezdett nálunk ötödik osztályban, valamint iskolánk egyik lelkes gyógypedagógusát, aki a fejlesztői oldalról tud hozzájárulni a diskurzushoz. A titokzatos ötödik elem én vagyok, aki szaktanárként és osztályfőnökként (vagy ahogyan mi hívjuk: osztálykísérőként) igyekszik felállványozni ezt a kérdőjelekkel teli kezdeményezést. Hogy mi a cél? Nagyon egyszerű:

lehessen nyíltan beszélgetni a küzdelmeinkről, továbbá, hasonló cipőben járó szülők találjanak egymásra és alkossanak támogató közösséget.

Vendégeink, balról jobbra: Éltető Zsófia, Dabi József, Szalai Dorina szülők és Lakatos Anikó autizmus szakirányos gyógypedagógus, alsó tagozatos fejlesztő

Az eseményre kitűzött két óra szinte észrevétlenül röppent el. Az első fél órában megkértem minden vendéget, hogy mesélje el röviden a saját történetét. A szülőktől indultunk, majd a végén eljutottunk arra a pontra, ahol mi, pedagógusok beléptünk az ő életükbe. A kb. 20 fős közönség feszült figyelemmel hallgatta az egymástól nagyon különböző, mégis több ponton kapcsolódó életutakat. Nemcsak az volt a fontos, hogy ők miért kötöttek ki végül nálunk, hanem, hogy minket mi motivál arra, hogy az ő gyermekeikkel foglalkozzunk. A közönség soraiban ültek természetesen olyan szülők, akiknek a felsős gyereke jár hozzánk. Őket mindenképp becsülöm azért, mert nem állnak meg és mindent megtesznek, hogy megleljék a kulcsokat a megoldáshoz. Jöttek olyanok is, akik egyáltalán nem ismertek minket előtte. Számomra az egyik legmeghatóbb az az édesapa volt, aki másfél órán át némán hallgatott minket, majd megosztotta velünk, hogy neki most óvodás a gyermeke és kétségbe vannak esve.

Az estnek több húsbavágó konklúziója volt. Először is, megerősítést nyert, hogy a bármiféle SNI-ben érintett szülők teljesen magukra vannak hagyva, és valóban kétségbeesetten keresik az utat. Ebben a folyamatban pedig igenis szükségük van egy támogató közösségre. Végül nem a pedagógusok, hanem az egyik szülő mondta ki: ahhoz, hogy a gyermekünkkel tudjuk előre haladni, nekünk is komoly szembenézésre és önfejlesztésre van szükségünk. Ezt nem lehet elkerülni ahhoz, hogy át tudjunk lépni bizonyos akadályokat. Amit személy szerint a legfontosabb üzenetnek tartok, azt végül Dorina foglalta össze a következő szavakkal:

„Igen, azt hiszem, ezt kell helyretenni, hogy az itt és most van. Tehát ott tudunk mi szülők is nagyon elcsúszni – és ennek a visszajelzésnek nagyon örültem a részetekről –, hogy sem az nem hasznos, hogyha a múltban vagyunk, sem az, ha a jövőn szorongunk. Itt és most mit lehet tenni? És azt hiszem: az itt és most az élet.”

A visszajelzését József az alábbi sorokkal zárta: „Összességében nagyon jó volt látni az alkalmon ezeket az embereket, akit nők, férfiak és egyben szülők. Olyan gyermekek szülei, akiknek több odafigyelésre van szükségük ahhoz, hogy remény szerint önálló felnőtt emberek legyenek. Ezek a szülők beleállnak ebbe, felelősen és odaadóan cselekednek évtizedeken keresztül. Ez nagy dolog, elismerésre méltó, le a kalappal! Nekünk jó volt látni az alkalmon is, hogy elhivatottak vagytok. Ez olyan mint egy védőernyő, mert ti átlátjátok, vagy legalábbis nagyobb látószögből szemlélitek a gyermekek fejlődését, növekedését és hozzáértően tudjátok terelgetni mind a gyermeket, mind a szülőket. Köszönjük!”

Mi is köszönjük. És várunk Benneteket szeretettel a következő eseményünkön, amely várhatóan április közepén lesz. Ezen a weboldalon és a Facebookon is láthatjátok majd az esemény részleteit.