Játszani jó, legalábbis szerintem. Úgy tűnik az elmúlt évekből, hogy igen sokan vannak körülöttem, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik ugyanígy vélekednek. Nyelvtanárként a játék nyilván napi szinten része az életemnek, legyen bár szó egy egyszerű akasztófa játékról óra elején, de akár beszélhetünk egy fél tanórát kitöltő, hosszú kvízjátékról is. A mai napig találkozom olyanokkal, akik szerint a tantermi játék időpocsékolás vagy nem annyira hatékony, mint a megszokott, hagyományos tanulási módszerek. Továbbmegyek: biztos vagyok benne, hogy akadnak olyan szülők is, akik ha végignézték volna a tavaszi szünet előtti utolsó napomat, akkor megkérdeznék, hogy miért nem dolgozom rendesen. Merthogy én úgy döntöttem, hogy az utolsó napon levezetésnek elengedjük magunkat, és a megtartott hat angolórám majd’ mindegyikének a jelentős része a játékról szólt.

Mielőtt belefogunk, muszáj megtennünk egy lényegi különbségtételt: a játékos feladat és a játék nem azonos fogalmak. Míg az előbbi például egy elsajátítandó tananyagot dolgoz fel a játék színes eszköztárát alkalmazva, addig az utóbbi teljesen szabad, önmagáért való cselekvés. Évek óta mindkettőből intenzíven kiveszem a részemet. Ezen tapasztalatokkal felvértezve szeretném végre körüljárni a játék mibenlétét, mind tantermi oktatás, mind pedig délutáni foglalkozás tekintetében – méghozzá nem egyedül. Az utóbbi egy hétben egy rövid kérdőív formájában kikérdeztem az összes diákomat, hogy mit szeretnek a legjobban az angolórákon vagy mit csinálnának másképp. Az eredmények pozitív értelemben elgondolkodtatóak, kiváltképp ezen írás szempontjából.

A cikkem fő csapásirányát, illetve legfőbb üzenetét ezúttal nem én, hanem Gabe Zichermann fogja megfogalmazni. Zichermann az egyik legmeghatározóbb alakja az úgynevezett gamifikáció (játékosítás) kutatásának és népszerűsítésének. A Hogyan teszik a játékok okosabbá a gyerekeket című TED előadásában hangzik el a következő gondolat:

Érdemes továbbolvasni »