Ha végre itt a nyár, és meleg az idő, az ember… tábort szervez! Essünk túl gyorsan az elcsépelt „június-július-augusztus” megjegyzésen: a pedagógus legjobb esetben június legvégén vagy július legelején zárja le a tanévet, augusztus végétől pedig újra be kell mennie. A köztes időben ritka, hogy végig pihenünk, mert ilyenkor van lehetőség pénzt is keresni. Ezt különféle nyári táborokban tesszük meg, amelyekből hála az égnek gyakorlatilag minden sarkon van egy. A hirdetőcsoportokban záporoznak a lehetőségek, ami egyáltalán nem baj, mert nagyon sok szülőnek lehetetlen megoldani a nyarat.

Jómagam hatodik éve vagyok lelkes tagja a 14. kerületi napközis tábornak, ami igen komoly élménycsokor, akár csak egy hét leforgása alatt. Amellett, hogy megtudhatjuk, hogyan kell egy 200-250 fős tábort koordinálni, fejjel belezuhanunk egy életre elegendő szociokulturális tanulmányba. A kétszáz gyermek mellé felsorakozik reggelente kétszáz család is, akikkel nem mindig könnyű a kommunikáció, vagy azért, mert teljesen más értékrendet képviselünk, vagy éppen azért, mert szélsőségesen nehéz helyzetben vannak. Pedadógus legyen a talpán, aki például a bántalmazásból adódó súlyos magatartászavarokat, a nevelésből származó vadhajtásokat, az eltérő etnikumokból adódó kulturális különbségeket, vagy éppen az SNI-s gyerekek sajátosságait egy egyhetes táborban össze tudja simítani. Természetesen igyekszünk mindent megtenni, ám néha terhessé válik a tömeg.

Két éve nyáron Zorkával és Szilvivel megálmodtuk a saját napközis táborunkat. Vágytunk az önmegvalósításra. Rájöttünk arra, hogy tizedannyi gyermekkel a saját magunk főnökei is lehetnénk, és maximális szabadságunk lenne abban, hogy mit csinálunk. Mi több, mivel van köztünk egy szakács, így mi készítjük az ételt is. Ebből persze az lett, hogy a gyerekek semmi másra nem emlékeznek az egy hétnyi táborból, csak hogy Szilvi néni milyen finom ebédet főzött… Komolyra fordítva, az önkormányzati táborokban közétkeztetésnek csúfolt nevezett valami után üdítő ilyen szülői visszajelzést olvasni:

„Külön örültünk a helyben készült, jó minőségű, zöldséget, gyümölcsöt is tartalmazó, gyerekbarát ételeknek.”

Tavaly 10 fővel próbáltuk ki az új elképzelésünket, idén pedig már 20 gyermek csatlakozott hozzánk. Tőlük és a szüleiktől is szűnni nem akaró dicséretben fürdünk, ami azt jelenti, hogy talán valamit jól csinálunk. A legtöbben már most jelentkezni akarnak jövő nyárra.

Felfigyeltem arra is, hogy szépen csendben elkezdtünk betömni egy piaci rést a környéken: noha bármilyen alsós vagy felsős gyermeket fogadunk, mégis a fele jelentkező sajátos nevelési igényű. Egyfelől a szülők egymásnak ajánlanak minket, másfelől, ha utananéznek az iskolának, ahol tartjuk, akkor hamar rájöhetnek, hogy mi ezzel foglalkozunk. Ily módon

a táborunkban valódi inklúziót valósítunk meg, ahol tíz neoritipikus gyermek mellé kerül tíz különlegesebb figyelmet igénylő, és az a tapasztalatunk, hogy jól megvannak egymással.

A tipikus fejlődésű gyerekeknek ez kiváló érzékenyítő program, az atipikus gyermekeknek pedig egy olyan ötnapos élmény, amikor megélhetik a tényleges türelmet és elfogadást felnőttől és kortárstól egyaránt. Szilvi így vélekedik a táborunkról:

„Én nagyon élvezem, hogy más oldalról ismerjük meg a gyerekeket. Ez a tapasztalás új ötleteket ad nekünk is. Az pedig igazán különleges, hogy van lehetőségük választani étkezéskor, akár főételről, akár zöldségről vagy gyümölcsről van szó. A szelektív evő vagy szenzoros gyerekek ezt csillogó szemekkel fogadják!”

És hogy mit csinálunk ebben a táborban? Mindent, amihez csak kedvünk van! Vannak az egyszerű, de nagyszerű programok: kézműveskedés, társasozás, sportolás, akadályverseny, pogácsasütés. De beszéljünk a különlegesebbekről! Idén a Vasúttörténeti Park és a Tűzoltó Skanzen meglátogatása mellett kitaláltunk egy rendhagyó kirándulást: villamosvezető barátommal, Dorkával megszerveztük, hogy meglátogatjuk, amikor szolgálatban van. Az 50-es villamos végállomásán várt minket tárt karokkal. Egy villamosról szóló kvízt kellett kitölteni csoportokban, majd a végállomásokon bemehettek a gyerkőcök a vezetőfülkébe. A kvízben részt vevők különféle BKV-s ajándékokat vehettek át. Óriási élmény volt nekik, úgyhogy remélhetőleg jövőre megismételjük.

A zene sem maradhat ki! Szerdán egy volt diákunkkal és az egyik táborozó leány édesapjával koncertet adtunk a gyerekeknek. A többi napon rendszeresen zenét hallgattunk, táncoltunk.

Valahogy a tábor saját magától közlekedés témájúvá vált. Hétfőn felfedezték a gyerekek a végtelen számú műanyag székben rejlő lehetőséget: közösen felépítettek egy repülőgép kabint. Hangszóróról ment a repülő búgása, miközben azt játszottuk, hogy utazunk. Én pedig tettem egy könnyelmű ígéretet, amit végül be is tartottam: behoztam nekik a gamer laptopot, amit kivetítettünk a falra, és – egy-egy másik játék mellett – közösen kipróbálhattuk, hogyan kell repülni egy Airbus 320neo-val. Vili nagy tapsot kapott, amiért sikerült Ferihegyen letennie a gépet.

És miért álomtábor? Na nem azért, mert ez lenne a világ legjobb tábora, hanem azért, mert az álmainkat valósíthatjuk meg benne közösen. Egy helyen és egy időben összpontosul mindaz, amit emberileg és szakmailag is jónak gondolunk. Zorka gondolatai:

„A mi táborunk szerintem egyrészt azért különleges, mert nálunk kevesebb gyerek jut egy felnőttre, mint más, nagyobb táborokban, így több figyelmet és energiát tudunk fordítani minden gyerkőcre. Másrészt, mivel mi táborvezetők a munkán kívül is jó barátok vagyunk, harmonikusan és összetartóan dolgozunk együtt, amit a táborozóink is érzékelnek – abszolút felszabadultan, bátran és önfeledten játszanak egész nap, mert egy biztonságos, békés közeget nyújtunk nekik.”

Külön hálásak lehetünk azoknak, akik segítőként dolgoztak velünk. Velünk volt egy végzős gimnazista segítő, valamint Szilvi néni lánya, a konyhásunk és a védőnőnk – aki felajánlotta, hogy egy elsősegélyről szóló foglalkozást is tart a táborozóknak. Ilyen egy jó csapat!