Az előző tanév végén iskolánk gondolt egy nagyot és szeptemberben kezdetét vette egy kalandutazás, amelyben a mai napig szüntelen keressük önmagunkat. A szokásos csapatépítő hetünk helyett az egész iskolát elvittük egy nomád táborba négy napra. Ötödiktől tizenegyedik osztályig mindenki külső programra megy csütörtökönként, amelynek lehetőség szerint valamilyen módon kapcsolódnia kell az aktuális tananyaghoz. Ha mégsem, akkor valamiféle hasznos, életközeli dologról kell szólnia. Mindemellett a rigid órarendet is fellazítottuk: a többi napon a harmadik-negyedik órában a diákok nyolc-kilenc különféle tanórán/foglalkozáson vesznek részt párhuzamosan, akár több évfolyam is egy tanteremben.

---

Egy kicsivel több mint 20 éves alapítványi iskola úgy döntött, hogy egyszerre reagál az új diák generációk pedagógiai kihívásaira, valamint a jelenlegi, mára már teljes nyugalommal siralmasnak nevezhető magyar közoktatási helyzetre – amelyben egyre inkább sem diák, sem tanár, sem szülő nem érzi jól magát. Hogy pontosan miért is, azt egy korábbi írásomban részletesebben összefoglaltam. Leegyszerűsítve:

az oktatási rendszerünk arra a több évtizede elavult eszmére épül, miszerint egy tábla előtt álló mindentudónak le kell nyomni a sorokban ülő diákok torkán egy központilag előírt tananyagot, amelyből időnként írnak egy-egy dolgozatot.

Az erre kapott egyes, kettes, hármas, négyes vagy ötös meghatározza a gyermek tanulmányi előmenetelét, érettségét, tanulási képességét és hajlandóságát, illetve további sikereit az életben. Ami még ennél is fontosabb: meghatározza a tanárok, a szülők és a társadalom róla alkotott képét. Ez a kép pedig, mint oly sok dolog az életünkben, gyakorta semmilyen összhangban nem áll a valósággal.

Érdemes továbbolvasni »