Mindent a szülőkért

Amikor valaki eldönti, hogy tanár szeretne lenni, akkor ezt az elhatározást jobbára egy idealisztikus kép táplálja, amelyben lelkesen áll a tábla előtt, miközben csillogó szemű diákok kezei lendülnek a magasba, hogy mondják a jó válaszokat. Ebben a vízióban általában nem szerepelnek szülők. Miért is szerepelnének, amikor a tanárképzésben egyetlen szó sem esik róluk, majd később a gyakorlatok során is limitált a velük való érintkezés? Nem ők az egyetlen szereplők, akiknek a jelenléte nem annyira fontos.

A jelen köznevelési rendszer három tényezővel nem igazán tud mit kezdeni: a gyermek, a pedagógus és a szülő. A tananyag és a mindennapi oktatás szervezése gyermekellenes, a pedagógusok végtelenül túl vannak terhelve, a szülők pedig magukra vannak hagyva az ellátórendszer elégtelensége, és sajnos sokszor az intézmények hozzáállása miatt. A többségi iskolák egyik sztereotipikus alaptétele, hogy az évi két, általában semmitmondó, formális szülői értekezlet élménye lehetőleg érjen fel egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezeléssel, ahol mind az osztályfőnökök, mind a szülők utálnak ülni – már ha utóbbi egyáltalán megjelenik. Ennél rémesebb történetet is hallottam nemrég, ahol a tantestület kerekperec kimondta: a szülőnek hallgass a neve, majd ők megmondják, mi hogy legyen, és nem kívánnak együttműködni – a szülő kvázi egy felesleges láncszem a gyermek iskolai pályafutásában.

Az alternatív iskolák hozzáállása ezzel szemben az, hogy gyermeket oktatni-nevelni kizárólag minden érintett szereplő folyamatos és hatékony együttműködésével lehet. Tíz éve dolgozom egy ilyen intézményben, úgyhogy megerősíthetem: nemcsak lehet másképp, hanem kell, és ami a legfontosabb, működik. Az elmúlt évtizedben minden hónap harmadik szerdáján szülői estet tartottunk, családi napokat szerveztünk, előadókat hoztunk a szülőknek, különféle segítő csoportokat kínáltunk, miközben megszámlálhatatlan órát beszélgetünk a saját osztályunkba járó gyerekek szüleivel, vagy külön, vagy a gyermekkel együtt. Tavaly nyáron úgy éreztük, hogy sajnos még ez sem elég. Azt tapasztaltuk, hogy még így is elcsúszik köztünk a kommunikáció és azok a csónakok bizony elsodródnak egymástól. Sok szülő nem érti pontosan, hova hozza a gyermekét, illetve a pedagógiai programunk által kínált lehetőségek haszna sem mindig átlátható.

Mit lehetne még tenni? – tettük fel a kérdést.

Jobbról balra: Szigethi Zsófia gyógypedagógus, dr. Takács István gyógypedagógus és dr. Kovács Ferenc gyermekpszichiáter
Érdemes továbbolvasni »

A játék öröme

Játszani jó, legalábbis szerintem. Úgy tűnik az elmúlt évekből, hogy igen sokan vannak körülöttem, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik ugyanígy vélekednek. Nyelvtanárként a játék nyilván napi szinten része az életemnek, legyen bár szó egy egyszerű akasztófa játékról óra elején, de akár beszélhetünk egy fél tanórát kitöltő, hosszú kvízjátékról is. A mai napig találkozom olyanokkal, akik szerint a tantermi játék időpocsékolás vagy nem annyira hatékony, mint a megszokott, hagyományos tanulási módszerek. Továbbmegyek: biztos vagyok benne, hogy akadnak olyan szülők is, akik ha végignézték volna a tavaszi szünet előtti utolsó napomat, akkor megkérdeznék, hogy miért nem dolgozom rendesen. Merthogy én úgy döntöttem, hogy az utolsó napon levezetésnek elengedjük magunkat, és a megtartott hat angolórám majd’ mindegyikének a jelentős része a játékról szólt.

Mielőtt belefogunk, muszáj megtennünk egy lényegi különbségtételt: a játékos feladat és a játék nem azonos fogalmak. Míg az előbbi például egy elsajátítandó tananyagot dolgoz fel a játék színes eszköztárát alkalmazva, addig az utóbbi teljesen szabad, önmagáért való cselekvés. Évek óta mindkettőből intenzíven kiveszem a részemet. Ezen tapasztalatokkal felvértezve szeretném végre körüljárni a játék mibenlétét, mind tantermi oktatás, mind pedig délutáni foglalkozás tekintetében – méghozzá nem egyedül. Az utóbbi egy hétben egy rövid kérdőív formájában kikérdeztem az összes diákomat, hogy mit szeretnek a legjobban az angolórákon vagy mit csinálnának másképp. Az eredmények pozitív értelemben elgondolkodtatóak, kiváltképp ezen írás szempontjából.

A cikkem fő csapásirányát, illetve legfőbb üzenetét ezúttal nem én, hanem Gabe Zichermann fogja megfogalmazni. Zichermann az egyik legmeghatározóbb alakja az úgynevezett gamifikáció (játékosítás) kutatásának és népszerűsítésének. A Hogyan teszik a játékok okosabbá a gyerekeket című TED előadásában hangzik el a következő gondolat:

Érdemes továbbolvasni »

A határon innen

Fiatal pályakezdő pedagógusként számtalanszor lyukadok ki annál a bizonyos válaszútnál, amikor el kell döntenem, hogy átlépem-e a tanár és diák közt húzódó határvonalat vagy sem. Ezek igazi élet nyújtotta leckék, amelyekből rengeteget lehet tanulni úgy a szakmánkról, mint saját magunkról. Zavarba ejtő volt, ahogyan közeledtem a rövid gyakorlatos csoportomhoz, és a lányok sikongatni kezdtek. Persze a Tüskevárban ennél extrémebb helyzetekbe is lehet keveredni. Például amikor egy lány a tanítási idő kellős közepén megkérdezi tőlem az aulában, hogy mit csinálok este, mert szívesen beülne velem valahova. Másfél év után a szemem se rebbent, pedig tudom, hogy nem viccnek szánta. Megkóstolt, nyílt játszmát kezdeményezett velem, amelyben nagyon fontos volt, hogy hogyan reagálok – körülbelül egy másodpercen belül. Aztán amikor késő este borozgattam vele… dehogy is! Azt válaszoltam neki, hogy köszönöm nem. Erre elmosolyodott és annyit mondott: amúgy csak vicceltem.

Érdemes továbbolvasni »