Zs: Az is kérdés a másik oldalról, hogy te mennyire érzed jól magad ebben az egész iskolarendszerben? Szerinted a te személyiségeddel mennyire kompatibilis ez a bármilyen mai iskola intézmény, amilyenbe te is jársz?

H: Jól érzem magamat úgy általánosságban, viszont biztos, hogy nem könnyítik meg a dolgomat. Azon kívül, hogy szerintem azért sikerült egy elég toleráns intézményt találnom, nyilván ugyanannyira komolyan elvárják tőlem azt a szintet, amit a többi embertől. Szóval vannak olyan iskolák, ahol tényleg vevők arra az emberek, hogy te megtaláltad a te utadat, amivel szeretnél foglalkozni, és akkor nem kell annyira odatenned magad más téren. Én azért nem választottam egy ilyen helyet, mert én nem tudok megbízni magamban annyira, hogy biztos legyek benne, ez sikerül. Nagyon remélem és mindent megteszek, de nem tudom biztosra azt mondani, hogy ez már megvan vagy biztos, hogy meglesz. Inkább egy ilyen biztonsági megoldás volt – hogy én azért úgy készülök, hogy lehet, ez össze fog jönni, de az is lehet, hogy nem. És ezért sokat tanulok emellett.

Azt elvárják, hogy minden téren koncentráljunk és odategyük magunkat, és ez az, ami egyébként a legnehezebb, mert nem is csak az, hogy nem kapsz jó jegyet mindenből – mert az talán rendben is van –, de… sokszor azt éreztetik veled, mint emberrel, hogy ez nincs rendben.

Nincs rendben, hogy te elfogadod, hogy nem vagy ötös, csak négyes vagy hármas. És azt éreztetik veled, hogy így ebből nem lesz jó dolog, és le vagy maradva a többiekhez képest vagy ők jobbak.

Azért szerencsére ez velem elég kevésszer fordult elő, de nem mondom, hogy egyszer se. Ez az, ami engem egy kicsit idegesít.

Zs: Próbálsz ezen túllendülni? Tehát azt mondani magadnak, hogy oké, értem, mit mondtok, de nem biztos, hogy igazatok van. Nekem most a hármas is jó lesz és tudom, mit akarok. Vannak ilyen gondolatmenetek a fejedben?

H: A szüleim nagyon erősen táplálják ezt belém. Nyilván nem azt, hogy szerezz rossz jegyeket, mert az a jó (nevet), hanem azt, hogy ez nem rossz. Ők – mivel velük egy háztartásban élek – pontosan tudják, hogy őszintén sok energiát fektetek abba, amit én választottam, és azt is látják, hogy remélhetőleg ez nem felesleges. Ők szokták nekem mindig az eszembe juttatni, hogy nem tudod egyszerűen mindenből a maximumot hozni. Az teljesen rendben van, ha valamiből te gyengébb vagy – vagy nem is az, hogy gyengébb, hanem hogy nem tudsz bele annyit időt fektetni.

Zs: Kicsit, ha beljebb megyünk a tanterembe: milyen számodra egy jó tanár? Mi az, ami legyen meg egy tanárban – akár, hogy te jól tudj vele működni, akár mint pozitív pedagógus kép?

H: Szerintem a legfontosabb dolog egy tanárban az az, hogy érdeklődő legyen, mert különben sosem fogja kideríteni, hogy mi az, ami nem megy valakinek. Legyen nyitott, hogy őszinte legyen az a szándék, hogy ő meg akar tanítani valamit. Kitartó legyen, mert nagyon sokszor ez rengeteg időt vesz igénybe. És legyen magas az érzelmi intelligenciája, mert különben nem fog tudni úgymond eggyé válni a diákkal. Akkor tudja úgy igazán látni, hogy őt hogyan tudja fejleszteni, segíteni vagy, hogyha kell, megszidni, ha meg tudja ismerni. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy nagyon személyeskedni kell, de

az kell az oktatáshoz szerintem, hogy egy kicsikét személyesen lássuk a diákokat – a képességeiket meg a tulajdonságaikat.

Zs: Tudsz mondani olyan pozitívumot, amiről tudod, hogy ezt az iskola adta neked az évek során?

H: Az egyik legnagyobb dolog az a rendszerezettség. Mielőtt én első osztályba mentem, azelőtt egy nagyon elvarázsolt meg szétszórt lányra emlékszem. Szerintem az iskola az, ami valamilyen rendszert hozott az életembe annak idején. Meg egyébként szerintem sikerült valamennyire minden térre kiterjedő tudást adnia nekem. Lehet, hogy ha mondjuk fizikából egy témakörről kéne beszélnem, akkor nem tudnék róla két szónál többet mondani. De azt hiszem, hogy bármilyen tantárgy bármilyen témaköréről beszélünk, legalább azt tudnám, hogy miről van szó. Ez az általános és sok mindenre kiterjedő tudás valahogy biztonságot ad nekem, és ezért hálás vagyok az összes tanáromnak, akik az életem során bármit is tanítottak nekem.

Zs: Ha egy kicsit rád fókuszálunk és kivonjuk az iskolát a képből: mi az, amit igazán szeretsz magadban és mi az, amiben viszont mindenképpen fejlődnöd kell még?

H: Az, amit nagyon szeretek magamban: újra előkerül az érzelmi intelligencia. Nekem is nagyon fontos, mert ezt mindenhol tudom hasznosítani. Akárcsak egy hétköznapi helyzetnél, mikor valakinek segíteni szeretnék, vagy akár magamnak segíteni szeretnék. Hogyha tényleg mindenkit egy kicsikét meg akarok érteni, néha szavak nélkül – és felfogni, hogy ő milyen ember és mit szeretne, vagy mit miért csinál és mit hogyan mutat ki –, akkor azzal nekik is segítek; hogy nem várok el tőlük olyan dolgokat, amiket tőlük nem várhatok el, és én is azt a valós üzenetet kapom, amit ők küldenek nekem.

Egyébként, ha ezt most komolyabban nézem, akkor ez voltaképp az éneklésnél is fontos, mert az éneklésnél nem tudod leírni mindig szavakkal, hogy egy darabnak a jellege milyen legyen. Nyilván vannak kifejezések erre, de azt hiszem, hogy pont abban van ennek a szépsége, hogy icipicit mindig hozzátesz az előadó ahhoz, amit éppen énekel. És amikor van egy karnagy, aki – tegyük fel – a darab szerzője és ő kér tőlem különböző karaktereket, akkor az nekem nagyon sokat segít, hogy egész jól tudom őket érteni. Szóval ez az egyik kedvenc dolgom magamban. Amit nem igazán szeretek magamban, az talán a maximalizmus, amit mindenhol jelen van valamennyire.

Zs: Ez a maximalizmus olyasvalami, ami évek óta jelen van, valamilyen szinten zavar és úgy érzed, hogy ez javul időről időre, vagy hogy még ezzel van sok munkád?

H: Hát, ez most kicsit úgy hangzott, mintha mentális beteg lennék, ami amúgy rendben lenne, de szerencsére szerintem nem áll fenn ez a helyzet… (nevet) Ha nem is ennyire súlyos a helyzet, szerintem igen, ez egy nagyon régóta fennálló dolog. Mindig is éreztem, hogy „jó, biztos, hogy azt mondják, hogy ennek nem kell tökéletesnek lennie, de én tökéletesre akarom” – valahogy így néz ki ez az én fejemben. És hiába mondom magamnak is, hogy tényleg nem kell tökéletesnek lennie, én akkor leszek boldog, ha tökéletes. Régóta fennáll, és hogy javul-e vagy sem… szerintem igen, mert vannak olyan területek, ahol ezt el tudtam ereszteni.

Zs: Négy és fél éve azon gondolkodom, hogy ki a valódi Hanna? Hanna ezer arcú, legalábbis én annak látom.

Ugye van a kedvenc képem, amin ülsz ezen a longboardon vagy deszkán. Teljesen más ez a pulcsis-sportcipős Hanna és az, aki gyönyörű ruhában kint áll a színpadon, de akár az, akivel én szombatonként találkozni szoktam. Mind-mind egy másik kép vagy szelet. Ki a valódi Hanna? Mindez, amit mondtam, vagy van olyan része a személyiségednek, ami közelebb áll hozzád?

H: Szerintem mindegyik a valódi Hanna, mert megjátszani nem szoktam magamat. Sok ember néha olyan furcsállva vagy ijedten kérdezi, hogy „miért vagy mindig elegáns?” Miért kell ennyire kiöltözni? Minek kell szoknyában jönni? Minek kell mindennap megcsinálni a hajadat? Miért nem tudsz sportcipőben járni? Miért kell magassarkúban menni? Miért kell? Hát nem kell, csak szeretném, és én úgy vagyok vele, hogy valószínűleg ez az igazi Hanna. Nem is az igazi, hanem ez a kedvencem. Ez az, ami a legközelebb áll hozzám.

Mondhatjuk azt, hogy most csak átlagos péntek van és ezért nem főzök magamnak egy különleges vacsorát, hanem együnk csak pirítóskenyeret. De miért ne főznék magamnak egy különleges vacsorát? Miért ne vennék fel egy ruhát, amit szeretnék, csak azért, mert nincsen semmi különleges alkalom? Minden nap egy különleges alkalom, ha úgy nézzük. Szeretek minden napot megélni.

Nyilván nem fogok homokozni menni magassarkúban, viszont azt hiszem, hogy ez a stílus akkor is velem lesz – hogy nem marékra fogom a homokozólapátot, hanem egy kicsit kecsesebben. Valahogy úgyis mindig megjelenik ez a kifinomultabb stílus, ami közel áll hozzám.

Zs: Amire még felfigyeltem a beszélgetéseink során, az az, hogy én harmincegy évesen mennyire másként állok dolgokhoz, mint te tizenöt évesen. Nagyon érdekel engem régóta, hogy milyen értékrendbeli különbséget látsz magadban és a kortársaidban, ahhoz képest, mint amikor velem vagy a szüleiddel beszélsz bármilyen témáról. Meg tudsz-e fogni egy-két olyan dolgot, amiben már tényleg másképp gondolkozik ez az új generáció?

H: Szóval a generációs szakadéknak az eget rengető különbségei? (nevet)

Zs: Vagy eget rengető vagy nem, ezt te tudod megmondani.

H: Szerencsére én egy nagyon elfogadó családban nőttem fel, és te is az vagy, szóval olyanokról már nem kell beszélnem, hogy alapvető az, hogy elfogadjuk az embereket. Függetlenül attól, hogy milyen a bőrszínük vagy a szexuális irányultságuk. Viszont azt hiszem, hogy ez egy kicsit mélyebbre nyúlik, mert nem is minden kortársamnál, de több kortársamnál tudom megfigyelni azt, hogy nemcsak elfogadjuk, hanem természetesnek vesszük azt, hogy az emberek sokszínűek. Mi szeretjük és igényünk van arra, hogy az emberek sokszínűek legyenek körülöttünk, mint az idősebb generációnak, akik elfogadják, csak valahogy mégis meglepődnek, amikor valaki kicsit más. A másik talán egy kicsit fontosabb: a célok az életben, meg az életnek a rendje úgymond. Nem biztos, hogy mindenki ilyen kőbe vésetten gondolkodik erről, de azért van egy ilyen általános életfelfogás, hogy: jó, akkor érettségi, keressünk valami jól kereső állást, elvégezzük az egyetemet, találjunk magunknak valami párt, vele összeházasodunk, dolgozunk egy pár évet, aztán legyenek gyerekek, vegyünk egy nagy házat meg egy még nagyobbat, vegyünk egy kocsit, két kocsit, egy nyaralót, s aztán várjuk arra, hogy vége legyen az életnek – megunjuk, és aztán ennyi.

Ez engem olyan szinten megijeszt, és olyan furának találom ezt. Szerintem ez a legnagyobb különbség – hogy én is meg csomó más kortársam erről már nem így gondolkodik. Mi sokkal természetesebbnek tartjuk azt, hogy

rendjén van, ha gimnázium után nem megyünk rögtön egyetemre. Vagy ha valaki egyáltalán nem megy egyetemre. És nem azért, mert buta vagy mert nincsenek céljai, hanem mert igazából tényleg nem ez, ami valakit emberré tesz.

Az is rendben van, hogy ha valaki egyáltalán nem akar gyereket, vagy csak későn akar, s az is rendben van, ha valaki nem akar összeházasodni, vagy nem arra vágyik, hogy egy nagy családi házban éljen három gyerekkel, egy kutyával meg egy jól kereső férjjel. Szóval azt hiszem, hogy ez a nagyon szabályos, sokak által idillinek hívott életforma ez nálunk már nincsen vagy más.

Zs: Ha tíz év múlva bekopognál Hannához, mit szeretnél látni, amikor ajtót nyit?

H: Én valamiért azt gondolom, hogy nem biztos, hogy itt fogok élni. Az, hogy hol… nem tudom, nincsen konkrét célom. Lehet, hogy Ausztriában, lehet, hogy New Yorkban, lehet, hogy Olaszországban, fogalmam sincs. Egyrészt. Másrészt:

azt szeretném látni, hogy Hanna izgatott és Hanna nem unatkozik, hanem Hanna énekel és dolgozik,

hogy Hanna körül ott van egy-két ember, akit szeret – a szülei meg egy pár barátja, akiket szeretne magával örökre elvinni mindenhova. Meg szeretne új embereket is talán. Csak azt szeretném látni, hogy nem érzem azt, hogy valami nem sikerült, amit akarok. Vagy hogyha nem sikerült, akkor nem akarom azt látni, hogy Hanna megkeseredett, unalmas és azt mondja, hogy ebből úgyse lesz semmi.

A fotókért hatalmas köszönet illeti Novacsek Zsófit.