Az álomtábor

Ha végre itt a nyár, és meleg az idő, az ember… tábort szervez! Essünk túl gyorsan az elcsépelt „június-július-augusztus” megjegyzésen: a pedagógus legjobb esetben június legvégén vagy július legelején zárja le a tanévet, augusztus végétől pedig újra be kell mennie. A köztes időben ritka, hogy végig pihenünk, mert ilyenkor van lehetőség pénzt is keresni. Ezt különféle nyári táborokban tesszük meg, amelyekből hála az égnek gyakorlatilag minden sarkon van egy. A hirdetőcsoportokban záporoznak a lehetőségek, ami egyáltalán nem baj, mert nagyon sok szülőnek lehetetlen megoldani a nyarat.

Jómagam hatodik éve vagyok lelkes tagja a 14. kerületi napközis tábornak, ami igen komoly élménycsokor, akár csak egy hét leforgása alatt. Amellett, hogy megtudhatjuk, hogyan kell egy 200-250 fős tábort koordinálni, fejjel belezuhanunk egy életre elegendő szociokulturális tanulmányba. A kétszáz gyermek mellé felsorakozik reggelente kétszáz család is, akikkel nem mindig könnyű a kommunikáció, vagy azért, mert teljesen más értékrendet képviselünk, vagy éppen azért, mert szélsőségesen nehéz helyzetben vannak. Pedadógus legyen a talpán, aki például a bántalmazásból adódó súlyos magatartászavarokat, a nevelésből származó vadhajtásokat, az eltérő etnikumokból adódó kulturális különbségeket, vagy éppen az SNI-s gyerekek sajátosságait egy egyhetes táborban össze tudja simítani. Természetesen igyekszünk mindent megtenni, ám néha terhessé válik a tömeg.

Érdemes továbbolvasni »

Hogyan tanulunk nyelvet?

A nyelv tanulásának és tanításának történelme olyan színes és szerteágazó, hogy lehetetlen minden fontos aspektusát és mérföldkövét egy ilyen terjedelmű írásban tárgyalni. Mégis szeretném a Kedves Olvasót magammal vinni egy utazásra, amely során egy kis időre visszarepülünk a régmúltba. Onnan továbbutazva megállunk egy percre a 17. században, majd a 19. század elejétől megjelenő, a jelenkor nyelvoktatását meghatározó egyes módszereken és szemléleteken keresztül megérkezünk Magyarországra. Itt már csak egyetlen dolgunk lesz: megnézni, hogy hogyan jutottunk el a rendszerváltás előtti angoltanulástól a 21. század új kihívásához, amit úgy is nevezhetünk, hogy „digitális bennszülöttek a tanteremben”. Ennek feltárásához egy nemrég megjelent kutatásom is segítségünkre lesz, amelyben közel száz diákomat kérdeztem meg – többek közt – a különféle angol nyelvváltozatok iránti vonzalmukról és tartalomfogyasztási szokásaikról.

Érdemes továbbolvasni »

Élet: a tantermen kívül

Az előző tanév végén iskolánk gondolt egy nagyot és szeptemberben kezdetét vette egy kalandutazás, amelyben a mai napig szüntelen keressük önmagunkat. A szokásos csapatépítő hetünk helyett az egész iskolát elvittük egy nomád táborba négy napra. Ötödiktől tizenegyedik osztályig mindenki külső programra megy csütörtökönként, amelynek lehetőség szerint valamilyen módon kapcsolódnia kell az aktuális tananyaghoz. Ha mégsem, akkor valamiféle hasznos, életközeli dologról kell szólnia. Mindemellett a rigid órarendet is fellazítottuk: a többi napon a harmadik-negyedik órában a diákok nyolc-kilenc különféle tanórán/foglalkozáson vesznek részt párhuzamosan, akár több évfolyam is egy tanteremben.


Egy kicsivel több mint 20 éves alapítványi iskola úgy döntött, hogy egyszerre reagál az új diák generációk pedagógiai kihívásaira, valamint a jelenlegi, mára már teljes nyugalommal siralmasnak nevezhető magyar közoktatási helyzetre – amelyben egyre inkább sem diák, sem tanár, sem szülő nem érzi jól magát. Hogy pontosan miért is, azt egy korábbi írásomban részletesebben összefoglaltam. Leegyszerűsítve:

az oktatási rendszerünk arra a több évtizede elavult eszmére épül, miszerint egy tábla előtt álló mindentudónak le kell nyomni a sorokban ülő diákok torkán egy központilag előírt tananyagot, amelyből időnként írnak egy-egy dolgozatot.

Az erre kapott egyes, kettes, hármas, négyes vagy ötös meghatározza a gyermek tanulmányi előmenetelét, érettségét, tanulási képességét és hajlandóságát, illetve további sikereit az életben. Ami még ennél is fontosabb: meghatározza a tanárok, a szülők és a társadalom róla alkotott képét. Ez a kép pedig, mint oly sok dolog az életünkben, gyakorta semmilyen összhangban nem áll a valósággal.

Érdemes továbbolvasni »

O aventură specială

S magyarul? Egy különleges kaland. Tavaly novemberben keresett meg Miss Mitzi, hogy szeretne elröpíteni a varázslatos iskolabuszával egy izgalmas tanulmányi kirándulásra. Vele addigra már többször beszéltünk, mint találkoztunk: ő nem más, mint Rózsa Ildikó, a ReSuli Alapítvány vezetője, a Mars magántanulói csoport alapítója, valamint a Tilos Rádió Mintamókus című megoldásfókuszú oktatási műsor házigazdája. Remélem, ezen sorok láttán elnézi nekem ezt a szegényes exposét. Mindnyájan órákig tudnánk beszélni a másikról, annyi mindent csinálunk, de egyvalami összeköt bennünket: a gyerekek ügye.

2021-ben Ildi megnyert egy Erasmus+ pályázatot. A projekt címe: SENtor – Exchanging Experiences and Practices in mentoring SEN Children. A főbb céljai: az SNI helyzetének feltérképezése, tapasztalatcsere, szakszerű módszerek elsajátítása és az érintettek (gyerek, szülő és nevelő) közti kommunikáció elősegítése. A programban három ország vesz részt: Litvánia, Románia és Magyarország. Ez azt jelenti, hogy a részt vevő partnerek meglátogatják egymást, különböző előadásokon, workshopokon vesznek részt együtt, iskolákat látogatnak és belekóstolnak egymás kultúrájába. Tavaly szeptemberben a csapat meglátogatta a Tüskevár iskolát az egyhetes magyarországi kalandjuk zárásaképp. Ezt meghálálván kaptam a lehetőséget, hogy csatlakozzak az erdélyi utazáshoz.

Február 5-én hajnalban a magyar szupercsapat találkozott a reptéren és együtt elrepültünk Marosvásárhelyre, ahonnan busszal továbbvittek minket a végső állomásunkra: Brassóba.

Érdemes továbbolvasni »

Válaszlevél

Tisztelt Névtelen Tankerületi Hivatalnok!

Sajnálattal értesültem arról, hogy Ön a 2022. év elején indult, a magyar oktatás, valamint a pedagógusok munkakörülményeinek, életszínvonalának és megbecsültségének javítására irányuló megmozdulásokat nem támogatta. Nyilvánvalóan tudja, hogy mivel a kormány erőteljesen korlátozta az oktatásban dolgozók sztrájkhoz való jogát, így nem maradt más út, mint a polgári engedetlenség.

Erre azért volt szükség, hogy az egyre növekvő pedagógushiány rövid és hosszú távon ne korlátozza a diákok tankötelezettségének teljesítését. Mint bizonyára Ön is értesült róla – nem a kormánypárti sajtóból –, a legutóbbi, tanárokért szervezett demonstrációt éppen a diákok kezdeményezték és szervezték meg.

Ahogyan Maruzsa Zoltán Államtitkár Úr is megfogalmazta levelében: „A pedagógusok egyik feladata a tanulók támogatása abban, hogy felnőttként zökkenőmentesen tudjanak beilleszkedni a társadalomba.” Végtelen büszkeséggel tölt el minket, hogy az utóbbi időben mindent megtettünk ezért. A diákok megtanulták tőlünk, hogy egészségtelen dolog a végletekig mindent eltűrni, s egyszer csak ki kell állni.

Felmerül hát a kérdés, hogy Ön miért nem támogat bennünket. Erkölcsi aggályokat vet fel, hogy Ön – számos kollégájával együtt – gondolkodás nélkül aláírja a több tucat pedagógusnak kiküldött sablon fenyegető levelet. Kérdés, hogy a „kialakult értékrenddel még nem rendelkező diákokra” milyen hatással lesznek rövid és hosszú távon az efféle, az általuk szeretett pedagógusaik iránti megnyilvánulások.

Mindnyájan tudjuk – a vonalon innen és túl –, hogy a jelenlegi, pattanásig feszült oktatásügyi helyzetben, amikor megszámlálhatatlan iskolában keresnek kétségbeesetten hiányzó pozíciókra tanítókat, tanárokat, gyógypedagógusokat stb., akkor egyetlen pedagógust sem fognak felmenteni az állásából – kiváltképp azokat a pedagógusokat, akik ilyen bátorsággal, nevüket és arcukat vállalva állnak ki a világ elé, hogy magukért és a rájuk bízott gyermekekért demonstráljanak.

A sablonlevelek elárasztották a közösségi médiát, amely hamar nevetség tárgyává vált és már büszkén, ereklyeként hordozza minden kolléga, aki kézhez kapta.

Felhívom figyelmét, hogy amennyiben az Ön fennhatósága alatt keményen dolgozó pedagógusokért való kiállást ismét megtagadja, az a munkakörének és erkölcsi integritásának megkérdőjelezéséhez vezethet, és alapot ad az Öntől támogatást remélő pedagógusok részéről az árulás feltételezésére.

Kérem, hogy a jövőben a hasonló magatartástól tartózkodjon.

Budapest, 2022. szeptember 10.

Üdvözlettel:
Váczi Zsombor
angoltanár,
a magyar mint idegen nyelv tanára,
gyógypedagógiai segítő

Tüskevár Általános Iskola és Gimnázium

Kártyavár a szélviharban

2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?

Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.

Mi történt velünk az elmúlt két évben?

Érdemes továbbolvasni »

Egymásra hangolva: egy kávé Kussinszky Hannával

Négy és fél éve nem érek rá szombat délután. 2017 elején bemutatkoztam a Kussinszky családnak, leültünk egy finom ebédre, majd elvonultunk az akkor 11 éves Hannával a szobájába – ahonnan azóta nem jöttünk ki. Végignéztem, ahogy egy elvarázsolt, szeleburdi felsős lány hölggyé és gyönyörű hangú ifjú előadóművésszé válik. Néha azért angoloztunk is. Évekkel ezelőtt olykor alig bírtam előcsalogatni egy-egy kerek mondatot a nyelvtani gyakorlatok során. Napjainkban pedig egy füstülő társaságában elmélyülten Reich-et hallgatunk és folyékonyan beszélgetünk angolul szó szerint bármiről. Talán két hete volt, hogy Hanna közölte: az óránk már nem “lesson”, hanem inkább “session”. Nehéz angolóraként tekintenie rá. Bevallom, nekem is. Inkább beszélgetések ezek, amelyek során egyformán sokat tanulunk egymástól, egymásról. Néhány hónapja felmerült az ötlet, hogy idén bontsuk le az egyik falat, hogy megmutassuk magunkat a világnak, s Neked, kedves olvasó. Fogadd hát szeretettel a most következő interjút, amelyet a Magvető kávézóban készítettem Hannával az őszi szünetben.

Érdemes továbbolvasni »

Kérdések és válaszok az SNI-ről

Kedves Olvasóm! A most következő írás rendhagyó körülmények között született. Egy kedves ismerősöm, Molnár Zsófi – akit több mint egy évtizede még a középiskolám franciatanáraként ismertem meg – tanácsot kért a Facebookon SNI témában a saját gyermekét illetően. Én is reagáltam és hamarosan kaptam tőle egy halom kérdést. Ahogy olvastam ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, amely sok más gyereket, szülőt, családot vagy kollégát is érinthet. Ezért kitaláltam, hogy a kérdés-válaszból faragok egy blogírást, amelyben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni Zsófi húsba vágó kérdéseit. Íme.

Hol tanítasz? Milyen a suli légköre? Mennyire integrálhatók a BTM/SNI-s gyerekek?

Öt éve a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozom. Angolt tanítok minden évfolyamon, négy éve pedig osztályom is van (most tizedikesek). Egy kicsi, családias hangulatú hely a miénk. Bár nálunk is tantermek vannak táblákkal, padokkal, székekkel, mégis semmiben nem hasonlít a légkör egy hagyományos, többségi iskolához. Nemcsak a szemlélet miatt lehet más, hanem mert alapítványi fenntartású iskola. Sok mindenben önállóak, függetlenek vagyunk – szabadabban tudjuk alakítani a mindennapjainkat, az órarendünket, lényegében mindent, egy dolgot kivéve: mi is a NAT szerint tanítunk és a gimnázium végén az érettségi a cél, de az oda vezető út semmiképpen nem hagyományos.

Érdemes továbbolvasni »

A játék öröme

Játszani jó, legalábbis szerintem. Úgy tűnik az elmúlt évekből, hogy igen sokan vannak körülöttem, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik ugyanígy vélekednek. Nyelvtanárként a játék nyilván napi szinten része az életemnek, legyen bár szó egy egyszerű akasztófa játékról óra elején, de akár beszélhetünk egy fél tanórát kitöltő, hosszú kvízjátékról is. A mai napig találkozom olyanokkal, akik szerint a tantermi játék időpocsékolás vagy nem annyira hatékony, mint a megszokott, hagyományos tanulási módszerek. Továbbmegyek: biztos vagyok benne, hogy akadnak olyan szülők is, akik ha végignézték volna a tavaszi szünet előtti utolsó napomat, akkor megkérdeznék, hogy miért nem dolgozom rendesen. Merthogy én úgy döntöttem, hogy az utolsó napon levezetésnek elengedjük magunkat, és a megtartott hat angolórám majd’ mindegyikének a jelentős része a játékról szólt.

Mielőtt belefogunk, muszáj megtennünk egy lényegi különbségtételt: a játékos feladat és a játék nem azonos fogalmak. Míg az előbbi például egy elsajátítandó tananyagot dolgoz fel a játék színes eszköztárát alkalmazva, addig az utóbbi teljesen szabad, önmagáért való cselekvés. Évek óta mindkettőből intenzíven kiveszem a részemet. Ezen tapasztalatokkal felvértezve szeretném végre körüljárni a játék mibenlétét, mind tantermi oktatás, mind pedig délutáni foglalkozás tekintetében – méghozzá nem egyedül. Az utóbbi egy hétben egy rövid kérdőív formájában kikérdeztem az összes diákomat, hogy mit szeretnek a legjobban az angolórákon vagy mit csinálnának másképp. Az eredmények pozitív értelemben elgondolkodtatóak, kiváltképp ezen írás szempontjából.

A cikkem fő csapásirányát, illetve legfőbb üzenetét ezúttal nem én, hanem Gabe Zichermann fogja megfogalmazni. Zichermann az egyik legmeghatározóbb alakja az úgynevezett gamifikáció (játékosítás) kutatásának és népszerűsítésének. A Hogyan teszik a játékok okosabbá a gyerekeket című TED előadásában hangzik el a következő gondolat:

Érdemes továbbolvasni »