Az előző tanév végén iskolánk gondolt egy nagyot és szeptemberben kezdetét vette egy kalandutazás, amelyben a mai napig szüntelen keressük önmagunkat. A szokásos csapatépítő hetünk helyett az egész iskolát elvittük egy nomád táborba négy napra. Ötödiktől tizenegyedik osztályig mindenki külső programra megy csütörtökönként, amelynek lehetőség szerint valamilyen módon kapcsolódnia kell az aktuális tananyaghoz. Ha mégsem, akkor valamiféle hasznos, életközeli dologról kell szólnia. Mindemellett a rigid órarendet is fellazítottuk: a többi napon a harmadik-negyedik órában a diákok nyolc-kilenc különféle tanórán/foglalkozáson vesznek részt párhuzamosan, akár több évfolyam is egy tanteremben.
Egy kicsivel több mint 20 éves alapítványi iskola úgy döntött, hogy egyszerre reagál az új diák generációk pedagógiai kihívásaira, valamint a jelenlegi, mára már teljes nyugalommal siralmasnak nevezhető magyar közoktatási helyzetre – amelyben egyre inkább sem diák, sem tanár, sem szülő nem érzi jól magát. Hogy pontosan miért is, azt egy korábbi írásomban részletesebben összefoglaltam. Leegyszerűsítve:
az oktatási rendszerünk arra a több évtizede elavult eszmére épül, miszerint egy tábla előtt álló mindentudónak le kell nyomni a sorokban ülő diákok torkán egy központilag előírt tananyagot, amelyből időnként írnak egy-egy dolgozatot.
Az erre kapott egyes, kettes, hármas, négyes vagy ötös meghatározza a gyermek tanulmányi előmenetelét, érettségét, tanulási képességét és hajlandóságát, illetve további sikereit az életben. Ami még ennél is fontosabb: meghatározza a tanárok, a szülők és a társadalom róla alkotott képét. Ez a kép pedig, mint oly sok dolog az életünkben, gyakorta semmilyen összhangban nem áll a valósággal.
Egy színötös tanulót megünneplünk, egy négyes tanulónak „majd legközelebb jobban sikerül”, egy kettes-hármas tanulónál húzzuk a szánkat. Ha valaki bukásra áll, azt végképp leírjuk, a szülők pedig pironkodva, szégyenkezve mesélnek róla. Örök példám, amikor egy neves fővárosi gimnázium hatalmas tanárijában az elismert magyartanárnő száját elhagyta a következő mondat: „a négyes tanulókat ki kéne rakni”. Ez is egy szemlélet, amely tökéletesen illeszkedik abba a beteg világba, ahol a tanárok csoportjainak átlagát rangsorolva, névvel ellátva kirakták a falra, hogy mindenki számára jól látható legyen, kié a legjobb csoport.
Boldogan állok azok mellé, akik határozottan és ellentmondást nem tűrően jelentik ki: ez a legrosszabb út. Ez egyszerűen nem helyes pedagógia. Ez olyan, mintha egy orvos felesküdne arra, hogy gyógyítani fog, aztán módszeresen megbetegíti az embereket. Miközben a központilag előírt tananyag sokszor hasztalan, megtanulása időpocsékolás a diákok számára, a tekintélyelvű és versengésen alapuló intézményi közeg pszichésen pusztít – mindenkit más-más módon és mértékben.
A jelenkor iskolája sok esetben egyáltalán nem az életre készíti fel a gyermekeinket. S miközben képtelen eleget tenni a legfontosabb küldetésének, egyéb felesleges és értelmetlen károkat is okoz, mígnem egyszer csak a diák kezébe nyújt egy papírt, amin ez áll: „érett vagy”. Mire?
Közhelyes leszek, de úgy érzem, a helyzet megkívánja. Szóval… a diákjaink megtanulnak egyenleteket megoldani és összehasonlító verselemzést írni, viszont nincs önismeretük, nem tudnak egymással kommunikálni, leverni egy sátorcöveket vagy számlát nyitni egy bankban. Ideje eldönteni, hogy mi az oktatás-nevelés végső célja.
Hogy is volt régen?
Ezt az egész jelenséget, amelyet több mint kétszáz éve számtalan országban iskolának nevezünk, nem másnak köszönhetjük, mint Wilhelm von Humboldt porosz államférfinak, nyelvésznek, esztétának és később kultuszminiszternek. Az 1800-as évek elején megálmodta a központosított állami oktatást. De miért is? Humboldt egyetértett azzal, hogy az oktatás és nevelés állami ügy:
„…egyfelől abban az értelemben, hogy az államnak kell megszerveznie és felügyelnie minden porosz állampolgár neveltetését, másfelől pedig abban az értelemben is, hogy magának az államnak is nevelésre van szüksége, vagyis a leendő államhivatalnokok és állampolgárok nevelése Poroszország felemelkedését kell, hogy szolgálja.” 1
Könnyedén kiolvasható a fenti sorokból, hogy bizony az effajta rendszert egyáltalán nem érdekli a gyermek boldogsága, ahogyan az sem, hogy az éveken át tartó tanulás hasznos és élvezetes legyen. Nézzünk meg ettől eltérő pedagógiai irányzatokat – szemezgessünk egy picit más korok, korszakok neveléstörténeti csemegéiből is!
Honnan ered a mai pedagógus szó? „Az ógörögöknél a paidagógosz volt az a rabszolga, aki a polisz bölcseihez kísérte a gyerekeket. A mai pedagógus szavunk tehát nem is igazán a bölcsekre utal, hanem a kísérő személyre. A kíséret szimbolikusan is értendő, hiszen a kérdésektől a probléma megoldásáig kíséri a gyermeket.” 2 A paidagógosz szerepe sokrétű volt. Egyszerre volt beszélgetőtárs, illemtanár, dajka, házitanító és kísérő. Több évezred után a Waldorf iskola bevezette, hogy az osztályfőnök helyett az osztálykísérő szót használja. Ezt a mi iskolánk is átvette.
Az 1400-as évek első felében egy olasz pedagógus, Vittorino da Feltre egy különleges bentlakásos iskolát hozott létre. Számára a gyermekek oktatása, nevelése jelentette az életet, semmi mással nem foglalkozott. Rengeteg időt töltött velük, sajátjaiként tekintett rájuk. Tette mindezt festői környezetben. „Már az iskola elhelyezése és környezete feltűnhetett ama kor embereinek. Semmi zárkózottság, semmi komorság. Egy tó partján állott az épület, gyönyörű kertben, melynek közepén magasra lövellte sugarát egy szökőkút. A ház termeit verőfény és világosság járta át, s berendezésök nemes ízlésre vallott. Nem hiába volt az iskola neve Casa Giocosa, a vidámság háza (eredetileg: Casa Zoyosa). A közelben nagy rét, melyen a gyermekek üres óráikban szabadon játszhattak és labdázhattak.” 3
Alexandre Hyacinthe Dunouy festménye Rousseauról (1770)
Vittorino tópartjáról evezzünk vissza a természethez, vagyis előre háromszáz évet egészen Jean-Jacques Rousseauig. Mint oly sokan a nevelés történetében, ő is filozófusként írta meg gondolatait (többek közt) a gyermekekről. Fontos megjegyezni azonban, hogy az Emil című művét sokszor tévesen gyermeknevelési útmutatóként kezelik, pedig ennél sokkal többről van szó. Rousseau elképzelése merészebb az eddigieknél, ugyanis ő azt mondja, hogy az egész iskolarendszer mint olyan alkalmatlan arra, hogy egy gyermek boldogan nevelkedjen benne. Vagyis ahogyan ő fogalmaz: „a gyermek mint természeti lény eredendően jó, csak a társadalmi együttélés rontja meg”.
Az ő alapvetése végtelenül egyszerű: a gyermek legyen boldog.
„Rousseau neveltje gyermekként is boldog, hiszen nevelője nem kényszeríti felnőttes megnyilvánulásokra. »A természet azt akarja – olvashatjuk Rousseau-tól –, hogy a gyermek gyermek legyen, mielőtt felnőtt lenne.« Másutt ezt írja – nem minden indulat nélkül: »Hagyjátok megérni a gyermekkort a gyermekben«, hiszen ha felnőttnek születne, mint sokan szeretnék »ez a gyermekember tökéletesen hülye lenne, akarat nélküli báb«.” 4
Ezen gondolatok egyébként számomra erőteljesen egybecsengenek Vekerdy Tamás tanár úr gondolataival. Annyi a különbség, hogy Vekerdy könyveivel tele vannak ma is a könyvesboltok polcai. Rousseau könyveit viszont elégették, menekülni kényszerült Genfből Franciaországba, s meghagyták, hogy amennyiben visszatéved, azonnal tartóztassák le. Változnak az idők. Micsoda szerencse, hogy a blogomat nem lehet elégetni!
Újabb kétszáz évet repülünk előre, hogy megérkezzünk John Dewey amerikai filozófushoz, pszichológushoz, oktatási reformerhez. Ővele válik teljessé az a neveléstörténeti körkép, amit szerettem volna lefesteni, s amellyel szeretném aládúcolni iskolánk pedagógiai szemléletét és a házon belüli hirtelen és gyökeres változtatásokat. Dewey ugyanis az egyik legjelentősebb képviselője a gyakorlatias „csináld magad” szemléletű, élményalapú tanításnak, továbbá a problémamegoldó megközelítésnek. „A Dewey-féle progresszív oktatás elítéli a tantermi kereteket, az előre maghatározott tananyagot, helyette inkább problémamegoldó cselekvést vár el az iskolától. Ebben a cselekedtetési folyamatban a tanár nem vezető, még csak nem is irányító szerepet tölt be, hanem ő a segítő, a feltételek megteremtésének biztosítója a közös problémamegoldásban.” 5
Deweynak is fontos szerepe volt abban, hogy a mindentudó tanítómester eszméjétől eljussunk a facilitátor szerepéig, vagyis egy olyan szerepig, amelyben a tanár mintegy a tanulási folyamatok segítőjeként van jelen a tanteremben, nem pedig minden tudás hordozójaként.
Fontos leszögezni, hogy egyetlen pedagógiai irányzat kitalálója sem hordozza a bölcsek kövét, s minden bizonnyal katasztrófába torkollna, ha bármely filozófus vagy pedagógus oktatásról alkotott modelljét egy az egyben felépítenénk holnap a tanteremben. Abban viszont kétségkívül segítenek, hogy hátrébb lépjünk a saját rendszerünktől és kritikus szemmel megvizsgáljuk, újragondoljuk azt.
Ismeretlen vizeken
A Tüskevár Iskola – más alternatív iskolákhoz hasonlóan – mindig is kiemelt hangsúlyt fektetett a kirándulásokra, élményalapú tanulásra, témahetekre, közös főzésekre, táborozásra (különös tekintettel a nyári evezőtúrára), tehát minden olyan alkalomra, amikor a tantermen kívül tanulhatnak a gyerekek hasznos, életszerű dolgokat. Mégis úgy éreztük, hogy ez már kevés. A szikra egy júniusi záróértekezleten pattant ki. Egyikünk felcsattant, hogy neki elege van: egy éven keresztül tanította az egyik felsős osztályt, bevetve minden létező módszert, és év végén azzal szembesült, hogy gyakorlatilag nulla százalék, ami a megtanultakból visszajött. Mi értelme akkor az egésznek? Minek ülünk reggeltől estig a tanteremben, ha a diákokat nem érdekli, nem tudják és nem hajlandók megtanulni az anyagot?
Természetesen figyelembe kell vennünk azt, hogy nem mindenki szeret minden tantárgyat, ahogyan azt is, hogy a mi iskolánkban számtalan enyhébb vagy súlyosabb tanulási nehézséggel élő gyermek jár. Mindezzel együtt lesújtó az a kóros és kollektív alulmotiváltság, amellyel olykor a tanteremben találkozunk.
A mi alapvetésünk: mindez azért van, mert amit csinálunk, nem jó.
Két és fél éve, amikor Újpestre költöztünk, már elhangzott az igazgatónk szájából, hogy egyszerűen csináljuk azt, amit akarunk, mert a lényeg, hogy mind a diák, mind a tanár jól érezze magát a tanteremben. Akkor nem voltunk elég bátrak ahhoz, hogy jelentősebb változásokat vezessünk be. Idénre megérett a – frusztrációnkkal, fáradtságunkkal és élni akarásunkkal táplált – innováció.
A tanév elején rögtön egy erős felütéssel kezdtünk: négynapos nomád táborba vittük a gyerekeket – az újakkal együtt – Gyöngyöspata mellé. Se víz, se áram. Lavórral mosakodtunk, mindennap megfőztük az ételt bográcsban, éjjel pedig sátorban aludtunk. Reggel a tehenek ébresztettek minket, akik végigsétáltak a sátrak között. Napközben kirándultunk vagy csak élveztük a tábor nyugalmát. A gyerekek egyik kedvenc elfoglaltsága az volt, hogy tűzkövet keresgéltek a patakban. Pénteken hazajöttünk, hogy rákészüljünk egy új világra.
Az idei tanévtől kezdve hétfőn, kedden, szerdán és pénteken a diákok a 3-4. órában az alapvető tantárgyak mellett drámára, kommunikációra, indulatkezelésre, szociális csoportba, relaxációra, kézműves órára, meseolvasásra, testtudatra, gyógytestnevelésre, falmászásra és programozásra mennek. Csütörtökön pedig a felsősök és a gimisek (a végzősök kivételével) kimenős programokon vesznek részt. Járunk múzeumba, könyvtárba, kiállításra, farmra földet művelni, városnéző túrára és még sok más izgalmas helyre. Olyan is előfordul, hogy egy-egy osztály az iskolában marad. Ilyenkor a suliban kertészkedünk, sütünk-főzünk vagy éppen filmet forgatunk. Mindemellett említésre méltó a drámapedagógusunk is, aki kb. kétheti rendszerességgel viszi a gyerekeket színházba vagy hangversenyre. Én magam délutáni zene szakkörrel és társasjátékozással járulok hozzá a közös élményekhez.
Létrejött szeptemberben a Tüskevár Felfedezők blog is, amely egyetlen célt szolgál: a diákok és tanárok meséljenek a kirándulásokról röviden és osszanak meg minél több fényképet.
Minden, amit együtt kitaláltunk és szeptembertől meg is valósítottunk, kísérlet, próbálkozás. Nem találtuk fel a spanyolviaszt, nem kínálunk univerzális megoldást az általunk felvetett problémakörre, viszont tudatos lépéseket tettünk azért, hogy a mi házunk táján jobbá tegyük mind a diákok, mind a magunk életét. Törekvéseink létjogosultsága már négy hónap után beigazolódni látszik. Sokaknak tetszik az új világ.
Állj ki és beszélj!
Az idei tanévünknek lett még egy, mindenen átívelő főtémája, amely teljesen organikus módon alakult ki. Elsőkörben bevezettük, hogy a csütörtöki élményeket minden péntek délután lekerekítjük egy nagy iskolai gyűléssel. Ilyenkor körbeállunk az udvaron vagy a tornateremben, majd egy-egy diák minden osztályból elmeséli röviden a csütörtöki programot.
Ezzel párhuzamosan több osztályban is fókuszba állítottuk a prezentációkat. A nyolcadikos angol csoportban négy hónapon át egymás előadásait hallgattuk egy-egy szabadon választott országról, városról. Én magam is beszálltam, hogy meséljek a litvániai utamról. A tizenegyedik osztály az egyik csütörtöki napon reggeltől délutánig 8 perces TED előadásokat tartott, amire még a szülőket is meghívták. Az adventi hetünk pedig azzal indult, hogy szülők tartottak nekünk rövid előadásokat a hobbijukról, hivatásukról, életútjukról. Hét osztály több egyórás blokkban ült együtt néma csendben, hogy meghallgassák az előadókat, ami nem kis dolog, ha figyelembe vesszük, hogy hány ADHD-s vagy autista gyermek van az osztályokban. Tanulunk figyelni egymásra, tanulunk egymástól.
Végszó
Ezúttal nem szeretném tételesen, szájbarágósan levonni a konzekvenciákat, rábíznám ezt a Kedves Olvasóra. Igaz, könnyen belefuthatunk abba a kényelmetlen helyzetbe, hogy ami számunkra – a Tüskevár vagy más alternatív iskola dolgozói számára – egyértelmű, másoknak nem biztos, hiszen nem ebben a szellemben nevelkedtek vagy nem ilyen intézményben dolgoznak. Ez megérthető. Sokszor fordult már elő, hogy a hozzánk látogató kollégák, egyetemi hallgatók vagy barátok nálunk találkoztak életükben először efféle gyermekközpontú pedagógiai szemlélettel. Ilyenkor sosem tudom, hogy örvendjek vagy legyek nagyon szomorú…
Tény, hogy alapítványi iskola lévén valamivel nagyobb a szabadságunk és mozgásterünk, de ez sem mindenre igaz. Ránk is vonatkozik minden törvény és jogszabály, valamint, mivel érettségiztető iskola vagyunk, követnünk kell a Nemzeti Alaptantervben foglaltakat.
A rejtett tanterv azonban a mi magánügyünk, ahogyan minden egyes más iskoláé is; ha van egy közös akarat, akkor lényegében bármit meg lehet valósítani.
Meg kell értenünk, hogy ami jelenleg van, az sajnos gyermekellenes, nem jó. A megadott kereteken belül mozogva, netalántán azokat kifeszítve, muszáj törekednünk arra, hogy a beporosodott oktatási rendszerünket meghaladva olyan gyakorlatokat vezessünk be a gyermekek mindennapjaiba, amelyekkel végre hasznos, élvezetes lesz számukra a tanulás és az együtt töltött idő. Ha az élet valódi értékeit szeretnénk közvetíteni – ami kétségtelenül az egyik alapvető felelősségünk –, akkor ki kell lépnünk a tanteremből a gyerekekkel, vagy ezeket az értékeket gondolkodás nélkül be kell vinnünk oda. Én ezen dolgozom minden áldott napon.
Felhasznált források:
1 https://publikacio.uni-eszterhazy.hu/5183/1/63_83_Schwendtner.pdf
2-5 https://pea.lib.pte.hu/bitstream/handle/pea/23114/becsi-zsofia-phd-2018.pdf?sequence=1&isAllowed=y
3 http://mek.niif.hu/04700/04731/html/finaczyren0031/finaczyren0031.html
4 https://mek.oszk.hu/01800/01893/html/07.htm
Fotók:
https://www.freepik.com/free-ai-image/international-day-education-celebration_82550501.htm
Mwesigwa Joel, https://unsplash.com/photos/a-black-and-white-photo-of-a-classroom-jHvedTh-avo
Alexandre Hyacinthe Dunouy: Jean Jacques Rousseau (1712-1778) filozófus meditál 1770-ben a Lyon melletti Parc de la Rochecordonban
Diákcsoda Blog 