Kategória: autizmus

Mindent a szülőkért

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

Amikor valaki eldönti, hogy tanár szeretne lenni, akkor ezt az elhatározást jobbára egy idealisztikus kép táplálja, amelyben lelkesen áll a tábla előtt, miközben csillogó szemű diákok kezei lendülnek a magasba, hogy mondják a jó válaszokat. Ebben a vízióban általában nem szerepelnek szülők. Miért is szerepelnének, amikor a tanárképzésben egyetlen szó sem esik róluk, majd később a gyakorlatok során is limitált a velük való érintkezés? Nem ők az egyetlen szereplők, akiknek a jelenléte nem annyira fontos.

A jelen köznevelési rendszer három tényezővel nem igazán tud mit kezdeni: a gyermek, a pedagógus és a szülő. A tananyag és a mindennapi oktatás szervezése gyermekellenes, a pedagógusok végtelenül túl vannak terhelve, a szülők pedig magukra vannak hagyva az ellátórendszer elégtelensége, és sajnos sokszor az intézmények hozzáállása miatt. A többségi iskolák egyik sztereotipikus alaptétele, hogy az évi két, általában semmitmondó, formális szülői értekezlet élménye lehetőleg érjen fel egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezeléssel, ahol mind az osztályfőnökök, mind a szülők utálnak ülni – már ha utóbbi egyáltalán megjelenik. Ennél rémesebb történetet is hallottam nemrég, ahol a tantestület kerekperec kimondta: a szülőnek hallgass a neve, majd ők megmondják, mi hogy legyen, és nem kívánnak együttműködni – a szülő kvázi egy felesleges láncszem a gyermek iskolai pályafutásában.

Az alternatív iskolák hozzáállása ezzel szemben az, hogy gyermeket oktatni-nevelni kizárólag minden érintett szereplő folyamatos és hatékony együttműködésével lehet. Tíz éve dolgozom egy ilyen intézményben, úgyhogy megerősíthetem: nemcsak lehet másképp, hanem kell, és ami a legfontosabb, működik. Az elmúlt évtizedben minden hónap harmadik szerdáján szülői estet tartottunk, családi napokat szerveztünk, előadókat hoztunk a szülőknek, különféle segítő csoportokat kínáltunk, miközben megszámlálhatatlan órát beszélgetünk a saját osztályunkba járó gyerekek szüleivel, vagy külön, vagy a gyermekkel együtt. Tavaly nyáron úgy éreztük, hogy sajnos még ez sem elég. Azt tapasztaltuk, hogy még így is elcsúszik köztünk a kommunikáció és azok a csónakok bizony elsodródnak egymástól. Sok szülő nem érti pontosan, hova hozza a gyermekét, illetve a pedagógiai programunk által kínált lehetőségek haszna sem mindig átlátható.

Mit lehetne még tenni? – tettük fel a kérdést.

Jobbról balra: Szigethi Zsófia gyógypedagógus, dr. Takács István gyógypedagógus és dr. Kovács Ferenc gyermekpszichiáter
Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

ZsomborMegjegyzés hozzáfűzése

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

2018. március 21.

Zsombor1 hozzászólás

Szemtől szemben

9 óra 35 perc. A gyerekek megtapsolják az óra végi verseny győztesét, és ebben a pillanatban nyílik az ajtó. Megjött Ági néni, hogy elinduljunk tornaórára. Ez volt a negyedik angolóra, amely részét képezi a szakdolgozatom kutatásának. A magam fajta félőrült tanárnak hálás feladat a nyelvpedagógia tanszéken írnia a diplomamunkáját. Ritka, hogy egy konzulens arra kéri a hallgatóját, ugyan írjon már egy kicsit kevésbé száraz és tudományos nyelvezettel, hiszen ez egy tantermi kutatás és húsvér gyerekekkel dolgozunk. Ne hívjam alanynak, akit vizsgálok! Nem kellett kétszer mondani. A gyerekek mit sem sejtenek arról, hogy miközben órát tartok, egyben kutatást is végzek. Az egyetlen furcsaság az lehet, hogy egy hete minden alkalommal bent ül a tábla mellett egy gyógypedagógus. Az Aspergeres leányom pedig nem érti, de élvezi, hogy minden óra után kikérem és dokumentálom a véleményét.

A harmadik órában érkezik hozzánk Ibolya néni, a pszichológus, és Feri bácsi, a pszichiáter. Hetek óta közösen tartanak játékórát a gyerekeknek, amelynek központi témája a figyelem, az egymásra figyelés. Az egész történet két hónapja indult, amikor elpattant az utolsó húr is az autisták folyamatos és egyre durvább zaklatását illetően. Világosan látszott: a hetedik osztály komoly érzékenyítésre és önismereti fejlesztésre szorul. Ekkor kértem fel a két sokat látott kollégámat, hogy látogassanak minket heti egy órában. Számtalan könnyed és szórakoztató játékot játszottunk, de volt szó a nemrégiben elkészített szimpátia alapú szociometriáról is – amire a gyerekek elképesztően kíváncsiak voltak. A mai óra rendhagyó, mert kapnak egy négy részre osztott papírt befejezetlen mondatokkal: „Nem bírom elviselni/szeretem, ha az osztálytársam…”, a másik fele pedig „Nem bírom elviselni/szeretem, ha a tanár…”Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben I.

Zsombor1 hozzászólás

2016 őszén találkoztam vele először. A kollégák csak annyit mondtak a tanáriban, hogy jött egy új autista lány a hatodikba. Nem bírja elviselni, ha kudarc éri az órán, és állandóan őrjöngve kirohan a teremből. Úgy bevágja az ajtót, hogy keretestül kiesik. Ezen a ponton még büntetlenül távozhattam volna a különleges bánásmódot igénylő gyerekek világából, de bizonyos intő jelek már itt megmutatkoztak: a szemem se rebbent. Inkább gyermeki kíváncsisággal tekintettem a furcsa jövevényre. Az első találkozás zökkenőmentes volt, viszonylag hamar összebarátkoztunk. Annak pedig külön örültem, hogy egy szorgalmas diákról van szó, aki tanulás szempontjából mindig is példát mutatott a többieknek.

Az itt töltött másfél évem alatt én is eljutottam egy fontos megállapításhoz: nem mindenki integrálható iskolai környezetbe. Ez persze nem spanyolviasz, csupán én gondoltam azt, hogy az ilyen speciális inkluzív iskolák arra valók, hogy mindenki elérje ezt a végső célt. Elvégre az iskolai közösség a társadalom miniatűr leképeződése, és az ebben való aktív részvétel elősegíti a felnőttkorba való átlépést. Nem is beszélve arról, hogy a kamaszkori kortársak felé fordulás elengedhetetlen a szociális készségek fejlődéséhez. Mégis előfordul, hogy valaki olyan szélsőséges magatartási, beilleszkedési gondokkal vagy súlyos tanulási problémákkal küzd, hogy a többiekkel való közös tanulás vagy nem segíti elő az ő fejlődését, vagy éppen ellenkezőleg, romboló hatása van saját magára és akár a társaira is. Láttam ilyenre példát.Érdemes továbbolvasni »