Tizenkét óra

Felállok a székemről, lassan odaballagok Dorkához, lehajolok, és finoman, jelzésértékűen átölelem. A szülők, köztük az édesanyja is, végignézik a talán legtöbbjük számára szokatlan tantermi jelenetet. Jóllehet fél év alatt minden szülőnek volt alkalma megismerni a pedagógiai hitvallásomat, most tíz másodpercben szavak nélkül is összefoglaltam a jelenlévőknek.

***

Reggel 7 óra 54 perc van. A Normafánál várom a buszt, amikor megáll előttem egy autó. A kutatóintézetben dolgozók el szoktak vinni minket egy darabon, aminek most végtelenül örülök, mert térdig álltam és kockára fagytam a hóban. Amikor észreveszem, hogy egyre távolodunk a csillebérci táborról, hirtelen megtisztelve érzem magam. A koszos piros kabátom és a tornazsákom ellenére a hölgy azt hitte, én is a KFKI felé tartok. Múltkor megkérdezték, meddig megyek… Sikerül viszonylag hamar visszabuszoznom, aztán rohanok az iskolába, mert már elkezdődött egy fogadóóra nélkülem. Kifejlesztettem egy trükköt, amivel időt nyerhetek még, ugyanis szeretnék magamnak kávét főzni. A trükk a következőképp működik: besétálok az irodába a két szülőhöz, udvariasan köszönök nekik, majd jelentőségteljesen megkérdezem: „Kávét kértek?” Ez mindig bejön – mondom magamnak elégedetten, miközben három bögrével a kezemben állok a kávéfőző mellett.

Kihalt az épület. Vélhetőleg az időjárás miatt nem tudtak sokan időben felérni. Valóban, egy váratlan pillanatban beözönlik a hetedik osztály is. A termünk előtt körülállnak, és egyszerre akar mindenki beszélni hozzám. Mihelyst megjön Ági néni, vesszük a kabátunkat és indulunk a tornaterembe. Előtte viszont bemegyek a kis kosárért, hogy összeszedjem a zsebekben véletlenül ottfelejtett mobiltelefonokat.Érdemes továbbolvasni »