Egy eseménysorozat a különleges figyelmet igénylő fiatalokért
Kategória: oktatásügy
Hogyan tanulunk nyelvet?
A nyelv tanulásának és tanításának történelme olyan színes és szerteágazó, hogy lehetetlen minden fontos aspektusát és mérföldkövét egy ilyen terjedelmű írásban tárgyalni. Mégis szeretném a Kedves Olvasót magammal vinni egy utazásra, amely során egy kis időre visszarepülünk a régmúltba. Onnan továbbutazva megállunk egy percre a 17. században, majd a 19. század elejétől megjelenő, a jelenkor nyelvoktatását meghatározó egyes módszereken és szemléleteken keresztül megérkezünk Magyarországra. Itt már csak egyetlen dolgunk lesz: megnézni, hogy hogyan jutottunk el a rendszerváltás előtti angoltanulástól a 21. század új kihívásához, amit úgy is nevezhetünk, hogy „digitális bennszülöttek a tanteremben”. Ennek feltárásához egy nemrég megjelent kutatásom is segítségünkre lesz, amelyben közel száz diákomat kérdeztem meg – többek közt – a különféle angol nyelvváltozatok iránti vonzalmukról és tartalomfogyasztási szokásaikról.
Élet: a tantermen kívül
Az előző tanév végén iskolánk gondolt egy nagyot és szeptemberben kezdetét vette egy kalandutazás, amelyben a mai napig szüntelen keressük önmagunkat. A szokásos csapatépítő hetünk helyett az egész iskolát elvittük egy nomád táborba négy napra. Ötödiktől tizenegyedik osztályig mindenki külső programra megy csütörtökönként, amelynek lehetőség szerint valamilyen módon kapcsolódnia kell az aktuális tananyaghoz. Ha mégsem, akkor valamiféle hasznos, életközeli dologról kell szólnia. Mindemellett a rigid órarendet is fellazítottuk: a többi napon a harmadik-negyedik órában a diákok nyolc-kilenc különféle tanórán/foglalkozáson vesznek részt párhuzamosan, akár több évfolyam is egy tanteremben.
Egy kicsivel több mint 20 éves alapítványi iskola úgy döntött, hogy egyszerre reagál az új diák generációk pedagógiai kihívásaira, valamint a jelenlegi, mára már teljes nyugalommal siralmasnak nevezhető magyar közoktatási helyzetre – amelyben egyre inkább sem diák, sem tanár, sem szülő nem érzi jól magát. Hogy pontosan miért is, azt egy korábbi írásomban részletesebben összefoglaltam. Leegyszerűsítve:
az oktatási rendszerünk arra a több évtizede elavult eszmére épül, miszerint egy tábla előtt álló mindentudónak le kell nyomni a sorokban ülő diákok torkán egy központilag előírt tananyagot, amelyből időnként írnak egy-egy dolgozatot.
Az erre kapott egyes, kettes, hármas, négyes vagy ötös meghatározza a gyermek tanulmányi előmenetelét, érettségét, tanulási képességét és hajlandóságát, illetve további sikereit az életben. Ami még ennél is fontosabb: meghatározza a tanárok, a szülők és a társadalom róla alkotott képét. Ez a kép pedig, mint oly sok dolog az életünkben, gyakorta semmilyen összhangban nem áll a valósággal.
O aventură specială
S magyarul? Egy különleges kaland. Tavaly novemberben keresett meg Miss Mitzi, hogy szeretne elröpíteni a varázslatos iskolabuszával egy izgalmas tanulmányi kirándulásra. Vele addigra már többször beszéltünk, mint találkoztunk: ő nem más, mint Rózsa Ildikó, a ReSuli Alapítvány vezetője, a Mars magántanulói csoport alapítója, valamint a Tilos Rádió Mintamókus című megoldásfókuszú oktatási műsor házigazdája. Remélem, ezen sorok láttán elnézi nekem ezt a szegényes exposét. Mindnyájan órákig tudnánk beszélni a másikról, annyi mindent csinálunk, de egyvalami összeköt bennünket: a gyerekek ügye.
2021-ben Ildi megnyert egy Erasmus+ pályázatot. A projekt címe: SENtor – Exchanging Experiences and Practices in mentoring SEN Children. A főbb céljai: az SNI helyzetének feltérképezése, tapasztalatcsere, szakszerű módszerek elsajátítása és az érintettek (gyerek, szülő és nevelő) közti kommunikáció elősegítése. A programban három ország vesz részt: Litvánia, Románia és Magyarország. Ez azt jelenti, hogy a részt vevő partnerek meglátogatják egymást, különböző előadásokon, workshopokon vesznek részt együtt, iskolákat látogatnak és belekóstolnak egymás kultúrájába. Tavaly szeptemberben a csapat meglátogatta a Tüskevár iskolát az egyhetes magyarországi kalandjuk zárásaképp. Ezt meghálálván kaptam a lehetőséget, hogy csatlakozzak az erdélyi utazáshoz.
Érdemes továbbolvasni »Február 5-én hajnalban a magyar szupercsapat találkozott a reptéren és együtt elrepültünk Marosvásárhelyre, ahonnan busszal továbbvittek minket a végső állomásunkra: Brassóba.
Válaszlevél
Tisztelt Névtelen Tankerületi Hivatalnok!
Sajnálattal értesültem arról, hogy Ön a 2022. év elején indult, a magyar oktatás, valamint a pedagógusok munkakörülményeinek, életszínvonalának és megbecsültségének javítására irányuló megmozdulásokat nem támogatta. Nyilvánvalóan tudja, hogy mivel a kormány erőteljesen korlátozta az oktatásban dolgozók sztrájkhoz való jogát, így nem maradt más út, mint a polgári engedetlenség.
Erre azért volt szükség, hogy az egyre növekvő pedagógushiány rövid és hosszú távon ne korlátozza a diákok tankötelezettségének teljesítését. Mint bizonyára Ön is értesült róla – nem a kormánypárti sajtóból –, a legutóbbi, tanárokért szervezett demonstrációt éppen a diákok kezdeményezték és szervezték meg.
Ahogyan Maruzsa Zoltán Államtitkár Úr is megfogalmazta levelében: „A pedagógusok egyik feladata a tanulók támogatása abban, hogy felnőttként zökkenőmentesen tudjanak beilleszkedni a társadalomba.” Végtelen büszkeséggel tölt el minket, hogy az utóbbi időben mindent megtettünk ezért. A diákok megtanulták tőlünk, hogy egészségtelen dolog a végletekig mindent eltűrni, s egyszer csak ki kell állni.
Felmerül hát a kérdés, hogy Ön miért nem támogat bennünket. Erkölcsi aggályokat vet fel, hogy Ön – számos kollégájával együtt – gondolkodás nélkül aláírja a több tucat pedagógusnak kiküldött sablon fenyegető levelet. Kérdés, hogy a „kialakult értékrenddel még nem rendelkező diákokra” milyen hatással lesznek rövid és hosszú távon az efféle, az általuk szeretett pedagógusaik iránti megnyilvánulások.
Mindnyájan tudjuk – a vonalon innen és túl –, hogy a jelenlegi, pattanásig feszült oktatásügyi helyzetben, amikor megszámlálhatatlan iskolában keresnek kétségbeesetten hiányzó pozíciókra tanítókat, tanárokat, gyógypedagógusokat stb., akkor egyetlen pedagógust sem fognak felmenteni az állásából – kiváltképp azokat a pedagógusokat, akik ilyen bátorsággal, nevüket és arcukat vállalva állnak ki a világ elé, hogy magukért és a rájuk bízott gyermekekért demonstráljanak.
A sablonlevelek elárasztották a közösségi médiát, amely hamar nevetség tárgyává vált és már büszkén, ereklyeként hordozza minden kolléga, aki kézhez kapta.
Felhívom figyelmét, hogy amennyiben az Ön fennhatósága alatt keményen dolgozó pedagógusokért való kiállást ismét megtagadja, az a munkakörének és erkölcsi integritásának megkérdőjelezéséhez vezethet, és alapot ad az Öntől támogatást remélő pedagógusok részéről az árulás feltételezésére.
Kérem, hogy a jövőben a hasonló magatartástól tartózkodjon.
Budapest, 2022. szeptember 10.
Üdvözlettel:
Váczi Zsombor
angoltanár,
a magyar mint idegen nyelv tanára,
gyógypedagógiai segítő
Tüskevár Általános Iskola és Gimnázium
Kártyavár a szélviharban
2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?
Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.
Mi történt velünk az elmúlt két évben?
Érdemes továbbolvasni »
Kérdések és válaszok az SNI-ről
Kedves Olvasóm! A most következő írás rendhagyó körülmények között született. Egy kedves ismerősöm, Molnár Zsófi – akit több mint egy évtizede még a középiskolám franciatanáraként ismertem meg – tanácsot kért a Facebookon SNI témában a saját gyermekét illetően. Én is reagáltam és hamarosan kaptam tőle egy halom kérdést. Ahogy olvastam ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, amely sok más gyereket, szülőt, családot vagy kollégát is érinthet. Ezért kitaláltam, hogy a kérdés-válaszból faragok egy blogírást, amelyben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni Zsófi húsba vágó kérdéseit. Íme.
Hol tanítasz? Milyen a suli légköre? Mennyire integrálhatók a BTM/SNI-s gyerekek?
Öt éve a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozom. Angolt tanítok minden évfolyamon, négy éve pedig osztályom is van (most tizedikesek). Egy kicsi, családias hangulatú hely a miénk. Bár nálunk is tantermek vannak táblákkal, padokkal, székekkel, mégis semmiben nem hasonlít a légkör egy hagyományos, többségi iskolához. Nemcsak a szemlélet miatt lehet más, hanem mert alapítványi fenntartású iskola. Sok mindenben önállóak, függetlenek vagyunk – szabadabban tudjuk alakítani a mindennapjainkat, az órarendünket, lényegében mindent, egy dolgot kivéve: mi is a NAT szerint tanítunk és a gimnázium végén az érettségi a cél, de az oda vezető út semmiképpen nem hagyományos.
Érdemes továbbolvasni »Bejövő hívás: 21. század
Március 13. péntek: egy kedves barátommal és kollégámmal ücsörgünk egy ser fölött sör felett és sörfeledten beszélgetünk. Közben olykor-olykor a mobilomra pillantok. Várjuk a nagy bejelentést. 89 októberének a nyomába sem érhet, de mégis érezzük, hogy valami jelentős dolog történik. Elvégre a maga nemében ez is egy fajta rendszerváltás. És igen… most már biztos: hétfőtől otthon leszünk. Egyelőre az egész felfoghatatlan. Van két napunk megálmodni, hogyan is állunk át hétfőtől a rendeletben kiadott digitális munkarendre.
Mielőtt a merülőfélben lévő távirányítónkkal előretekernénk a magyar digitális távoktatásról szóló videokazettát, érdemes visszatekinteni a másfél évvel ezelőtti Álmaink iskolája című írásomra. Egy kérdőívben arra kértem az embereket, hogy meséljék el, milyennek képzelik el az álom iskolát. Az eredményeket bemutató cikket a következő bekezdéssel nyitottam:Érdemes továbbolvasni »
ELT paradise: the event of the year
What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:
IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.
Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.
The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.
What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:
IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.
Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.
The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.
Workshop a marslakókról
Marslakó a tanteremben? címmel tartottunk három workshopot kollégámmal, Hoffer Ildivel egy, a korunk nyelvoktatásának kihívásairól szóló konferencián az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán. Workshopunk a különleges figyelmet igénylő gyermekek világába kalauzolta el a kedves résztvevőket, ahol három fő területet érintettünk részletesen: a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart (ADHD), a diszlexiát (és más hozzá kapcsolódó diszeket), valamint az autizmus spektrumzavar különféle megjelenési formáit. Mindezt igyekeztünk a lehető legmeghökkentőbb, legéletszagúbb tantermi szituációkkal és diákprofilokkal köríteni, amelyeket egyenesen az iskolából hoztunk el a pedagógus kollégáknak.
Az egész két évvel ezelőtt kezdődött, amikor életemben először ellátogattam egy angol módszertan órára, hogy ugyanezt a témát – szinte teljesen ugyanezzel a koncepcióval – bemutassam a hallgatótársaimnak, úgy, hogy akkor már hónapok óta dolgoztam sajátos nevelési igényű és beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyerekek között. Tavaly már Ildivel közösen folytattuk a „turnét”: két egymást követő módszertan órára mentünk el. Mint ahogy ezt már korábban tapasztaltam, a hallgatók ez alkalommal is hihetetlenül hálásak voltak a témáért. Az őszinte kíváncsiságtól és nagy felismerésektől csillogó szemek egyszerre tesznek boldoggá és szomorítanak el. Valamilyen, számunkra érthetetlen oknál fogva a gyógypedagógia és a tanárképzés még mindig két egymástól teljesen elszigetelt világ. Miközben több tízezer SNI gyermek vesz részt a közoktatásban, a neves egyetem tanárképzésén három év alatt egyszer hallottam az autizmus szót: amikor én kimondtam. Nem, sajnos nem költői túlzás!
Hosszú távon tarthatatlan, hogy leendő pedagógusok kétféleképpen találkozzanak ezekkel a jelenségekkel: ha odakeverednek egy speciális iskolába, vagy ha besétálnak egy 20-40 fős osztályba, ahol az integráció/inklúzió kicsúfolásaként nemes egyszerűséggel be van rakva több ilyen gyermek, sokszor bárminemű gyógypedagógiai támogatás nélkül. Nos, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor mi megyünk egyetemi órákat látogatni és workshopokat tartani, méghozzá a legnagyobb örömmel – ahogyan tettük ezt január 26-án is, háromszor hetvenöt percben, körülbelül 40 embernek. Íme Ildi és Zsombor közös beszámolója.Érdemes továbbolvasni »
Diákcsoda Blog 