Amikor valaki eldönti, hogy tanár szeretne lenni, akkor ezt az elhatározást jobbára egy idealisztikus kép táplálja, amelyben lelkesen áll a tábla előtt, miközben csillogó szemű diákok kezei lendülnek a magasba, hogy mondják a jó válaszokat. Ebben a vízióban általában nem szerepelnek szülők. Miért is szerepelnének, amikor a tanárképzésben egyetlen szó sem esik róluk, majd később a gyakorlatok során is limitált a velük való érintkezés? Nem ők az egyetlen szereplők, akiknek a jelenléte nem annyira fontos.

A jelen köznevelési rendszer három tényezővel nem igazán tud mit kezdeni: a gyermek, a pedagógus és a szülő. A tananyag és a mindennapi oktatás szervezése gyermekellenes, a pedagógusok végtelenül túl vannak terhelve, a szülők pedig magukra vannak hagyva az ellátórendszer elégtelensége, és sajnos sokszor az intézmények hozzáállása miatt. A többségi iskolák egyik sztereotipikus alaptétele, hogy az évi két, általában semmitmondó, formális szülői értekezlet élménye lehetőleg érjen fel egy érzéstelenítés nélküli gyökérkezeléssel, ahol mind az osztályfőnökök, mind a szülők utálnak ülni – már ha utóbbi egyáltalán megjelenik. Ennél rémesebb történetet is hallottam nemrég, ahol a tantestület kerekperec kimondta: a szülőnek hallgass a neve, majd ők megmondják, mi hogy legyen, és nem kívánnak együttműködni – a szülő kvázi egy felesleges láncszem a gyermek iskolai pályafutásában.

Az alternatív iskolák hozzáállása ezzel szemben az, hogy gyermeket oktatni-nevelni kizárólag minden érintett szereplő folyamatos és hatékony együttműködésével lehet. Tíz éve dolgozom egy ilyen intézményben, úgyhogy megerősíthetem: nemcsak lehet másképp, hanem kell, és ami a legfontosabb, működik. Az elmúlt évtizedben minden hónap harmadik szerdáján szülői estet tartottunk, családi napokat szerveztünk, előadókat hoztunk a szülőknek, különféle segítő csoportokat kínáltunk, miközben megszámlálhatatlan órát beszélgetünk a saját osztályunkba járó gyerekek szüleivel, vagy külön, vagy a gyermekkel együtt. Tavaly nyáron úgy éreztük, hogy sajnos még ez sem elég. Azt tapasztaltuk, hogy még így is elcsúszik köztünk a kommunikáció és azok a csónakok bizony elsodródnak egymástól. Sok szülő nem érti pontosan, hova hozza a gyermekét, illetve a pedagógiai programunk által kínált lehetőségek haszna sem mindig átlátható.

Mit lehetne még tenni? – tettük fel a kérdést.