Ha végre itt a nyár, és meleg az idő, az ember… tábort szervez! Essünk túl gyorsan az elcsépelt „június-július-augusztus” megjegyzésen: a pedagógus legjobb esetben június legvégén vagy július legelején zárja le a tanévet, augusztus végétől pedig újra be kell mennie. A köztes időben ritka, hogy végig pihenünk, mert ilyenkor van lehetőség pénzt is keresni. Ezt különféle nyári táborokban tesszük meg, amelyekből hála az égnek gyakorlatilag minden sarkon van egy. A hirdetőcsoportokban záporoznak a lehetőségek, ami egyáltalán nem baj, mert nagyon sok szülőnek lehetetlen megoldani a nyarat.
Jómagam hatodik éve vagyok lelkes tagja a 14. kerületi napközis tábornak, ami igen komoly élménycsokor, akár csak egy hét leforgása alatt. Amellett, hogy megtudhatjuk, hogyan kell egy 200-250 fős tábort koordinálni, fejjel belezuhanunk egy életre elegendő szociokulturális tanulmányba. A kétszáz gyermek mellé felsorakozik reggelente kétszáz család is, akikkel nem mindig könnyű a kommunikáció, vagy azért, mert teljesen más értékrendet képviselünk, vagy éppen azért, mert szélsőségesen nehéz helyzetben vannak. Pedadógus legyen a talpán, aki például a bántalmazásból adódó súlyos magatartászavarokat, a nevelésből származó vadhajtásokat, az eltérő etnikumokból adódó kulturális különbségeket, vagy éppen az SNI-s gyerekek sajátosságait egy egyhetes táborban össze tudja simítani. Természetesen igyekszünk mindent megtenni, ám néha terhessé válik a tömeg.
A nyelv tanulásának és tanításának történelme olyan színes és szerteágazó, hogy lehetetlen minden fontos aspektusát és mérföldkövét egy ilyen terjedelmű írásban tárgyalni. Mégis szeretném a Kedves Olvasót magammal vinni egy utazásra, amely során egy kis időre visszarepülünk a régmúltba. Onnan továbbutazva megállunk egy percre a 17. században, majd a 19. század elejétől megjelenő, a jelenkor nyelvoktatását meghatározó egyes módszereken és szemléleteken keresztül megérkezünk Magyarországra. Itt már csak egyetlen dolgunk lesz: megnézni, hogy hogyan jutottunk el a rendszerváltás előtti angoltanulástól a 21. század új kihívásához, amit úgy is nevezhetünk, hogy „digitális bennszülöttek a tanteremben”. Ennek feltárásához egy nemrég megjelent kutatásom is segítségünkre lesz, amelyben közel száz diákomat kérdeztem meg – többek közt – a különféle angol nyelvváltozatok iránti vonzalmukról és tartalomfogyasztási szokásaikról.
Az előző tanév végén iskolánk gondolt egy nagyot és szeptemberben kezdetét vette egy kalandutazás, amelyben a mai napig szüntelen keressük önmagunkat. A szokásos csapatépítő hetünk helyett az egész iskolát elvittük egy nomád táborba négy napra. Ötödiktől tizenegyedik osztályig mindenki külső programra megy csütörtökönként, amelynek lehetőség szerint valamilyen módon kapcsolódnia kell az aktuális tananyaghoz. Ha mégsem, akkor valamiféle hasznos, életközeli dologról kell szólnia. Mindemellett a rigid órarendet is fellazítottuk: a többi napon a harmadik-negyedik órában a diákok nyolc-kilenc különféle tanórán/foglalkozáson vesznek részt párhuzamosan, akár több évfolyam is egy tanteremben.
Egy kicsivel több mint 20 éves alapítványi iskola úgy döntött, hogy egyszerre reagál az új diák generációk pedagógiai kihívásaira, valamint a jelenlegi, mára már teljes nyugalommal siralmasnak nevezhető magyar közoktatási helyzetre – amelyben egyre inkább sem diák, sem tanár, sem szülő nem érzi jól magát. Hogy pontosan miért is, azt egy korábbi írásomban részletesebben összefoglaltam. Leegyszerűsítve:
az oktatási rendszerünk arra a több évtizede elavult eszmére épül, miszerint egy tábla előtt álló mindentudónak le kell nyomni a sorokban ülő diákok torkán egy központilag előírt tananyagot, amelyből időnként írnak egy-egy dolgozatot.
Az erre kapott egyes, kettes, hármas, négyes vagy ötös meghatározza a gyermek tanulmányi előmenetelét, érettségét, tanulási képességét és hajlandóságát, illetve további sikereit az életben. Ami még ennél is fontosabb: meghatározza a tanárok, a szülők és a társadalom róla alkotott képét. Ez a kép pedig, mint oly sok dolog az életünkben, gyakorta semmilyen összhangban nem áll a valósággal.
S magyarul? Egy különleges kaland. Tavaly novemberben keresett meg Miss Mitzi, hogy szeretne elröpíteni a varázslatos iskolabuszával egy izgalmas tanulmányi kirándulásra. Vele addigra már többször beszéltünk, mint találkoztunk: ő nem más, mint Rózsa Ildikó, a ReSuli Alapítvány vezetője, a Mars magántanulói csoport alapítója, valamint a Tilos Rádió Mintamókus című megoldásfókuszú oktatási műsor házigazdája. Remélem, ezen sorok láttán elnézi nekem ezt a szegényes exposét. Mindnyájan órákig tudnánk beszélni a másikról, annyi mindent csinálunk, de egyvalami összeköt bennünket: a gyerekek ügye.
2021-ben Ildi megnyert egy Erasmus+ pályázatot. A projekt címe: SENtor – Exchanging Experiences and Practices in mentoring SEN Children. A főbb céljai: az SNI helyzetének feltérképezése, tapasztalatcsere, szakszerű módszerek elsajátítása és az érintettek (gyerek, szülő és nevelő) közti kommunikáció elősegítése. A programban három ország vesz részt: Litvánia, Románia és Magyarország. Ez azt jelenti, hogy a részt vevő partnerek meglátogatják egymást, különböző előadásokon, workshopokon vesznek részt együtt, iskolákat látogatnak és belekóstolnak egymás kultúrájába. Tavaly szeptemberben a csapat meglátogatta a Tüskevár iskolát az egyhetes magyarországi kalandjuk zárásaképp. Ezt meghálálván kaptam a lehetőséget, hogy csatlakozzak az erdélyi utazáshoz.
Február 5-én hajnalban a magyar szupercsapat találkozott a reptéren és együtt elrepültünk Marosvásárhelyre, ahonnan busszal továbbvittek minket a végső állomásunkra: Brassóba.
2020 márciusa vízválasztó volt a magyar oktatásban, hiszen egyik napról a másikra kellett felépítenünk egy teljesen új világot. Egy valódi próba volt ez, ahol kiderült, hol is tartunk — mennyire vagyunk képzettek, rugalmasak, kreatívak, hajlandóak, elkötelezettek, s nem utolsó sorban, hogy állunk a technológiai háttér kérdésével. A fogadtatás és az eredmények vegyesek voltak. Láttunk példát a tökéletes online iskolára, színes tananyagokkal és interaktív videós órákkal, ahogyan találkozhattunk a méltán hírhedt „küldd vissza a feladatot minden héten” iskolájával is. Előbbinél hálálkodó szülők hada tett önvallomást: miután hetekig próbáltak tanulni otthon a gyerekkel, be kellett ismerniük, hogy a tanárok tényleg értenek valamihez és komoly munkát végeznek. Utóbbi esetében pedig megerősödött azon társadalmi réteg véleménye, amely szerint a pedagógusok semmirekellőek, tesznek a gyerekekre, lógatják a lábukat, cserébe jön a június, július, augusztus, miközben még fizetést is kapnak! Ezek nyavalyognak fizetésemelésért?
Két magja van a hatalmas, mindenen átívelő problémának. Az egyik, hogy miközben senkinek nincs igaza, egy kicsit mindenkinek igaza van. A másik: az elmúlt két év oktatásügyi eseménysorozata tovább növelte a szakadékot a pedagógusok és a társadalom többi tagja között, mi több, a pedagógusokat is több ízben megosztotta.
Kedves Olvasóm! A most következő írás rendhagyó körülmények között született. Egy kedves ismerősöm, Molnár Zsófi – akit több mint egy évtizede még a középiskolám franciatanáraként ismertem meg – tanácsot kért a Facebookon SNI témában a saját gyermekét illetően. Én is reagáltam és hamarosan kaptam tőle egy halom kérdést. Ahogy olvastam ezeket a kérdéseket, rájöttem, hogy ez egy nagyon fontos beszélgetés lesz, amely sok más gyereket, szülőt, családot vagy kollégát is érinthet. Ezért kitaláltam, hogy a kérdés-válaszból faragok egy blogírást, amelyben igyekszem a lehető legjobb tudásom szerint megválaszolni Zsófi húsba vágó kérdéseit. Íme.
Hol tanítasz? Milyen a suli légköre? Mennyire integrálhatók a BTM/SNI-s gyerekek?
Öt éve a Tüskevár Általános Iskola és Gimnáziumban dolgozom. Angolt tanítok minden évfolyamon, négy éve pedig osztályom is van (most tizedikesek). Egy kicsi, családias hangulatú hely a miénk. Bár nálunk is tantermek vannak táblákkal, padokkal, székekkel, mégis semmiben nem hasonlít a légkör egy hagyományos, többségi iskolához. Nemcsak a szemlélet miatt lehet más, hanem mert alapítványi fenntartású iskola. Sok mindenben önállóak, függetlenek vagyunk – szabadabban tudjuk alakítani a mindennapjainkat, az órarendünket, lényegében mindent, egy dolgot kivéve: mi is a NAT szerint tanítunk és a gimnázium végén az érettségi a cél, de az oda vezető út semmiképpen nem hagyományos.
Játszani jó, legalábbis szerintem. Úgy tűnik az elmúlt évekből, hogy igen sokan vannak körülöttem, gyerekek és felnőttek egyaránt, akik ugyanígy vélekednek. Nyelvtanárként a játék nyilván napi szinten része az életemnek, legyen bár szó egy egyszerű akasztófa játékról óra elején, de akár beszélhetünk egy fél tanórát kitöltő, hosszú kvízjátékról is. A mai napig találkozom olyanokkal, akik szerint a tantermi játék időpocsékolás vagy nem annyira hatékony, mint a megszokott, hagyományos tanulási módszerek. Továbbmegyek: biztos vagyok benne, hogy akadnak olyan szülők is, akik ha végignézték volna a tavaszi szünet előtti utolsó napomat, akkor megkérdeznék, hogy miért nem dolgozom rendesen. Merthogy én úgy döntöttem, hogy az utolsó napon levezetésnek elengedjük magunkat, és a megtartott hat angolórám majd’ mindegyikének a jelentős része a játékról szólt.
Mielőtt belefogunk, muszáj megtennünk egy lényegi különbségtételt: a játékos feladat és a játék nem azonos fogalmak. Míg az előbbi például egy elsajátítandó tananyagot dolgoz fel a játék színes eszköztárát alkalmazva, addig az utóbbi teljesen szabad, önmagáért való cselekvés. Évek óta mindkettőből intenzíven kiveszem a részemet. Ezen tapasztalatokkal felvértezve szeretném végre körüljárni a játék mibenlétét, mind tantermi oktatás, mind pedig délutáni foglalkozás tekintetében – méghozzá nem egyedül. Az utóbbi egy hétben egy rövid kérdőív formájában kikérdeztem az összes diákomat, hogy mit szeretnek a legjobban az angolórákon vagy mit csinálnának másképp. Az eredmények pozitív értelemben elgondolkodtatóak, kiváltképp ezen írás szempontjából.
A cikkem fő csapásirányát, illetve legfőbb üzenetét ezúttal nem én, hanem Gabe Zichermann fogja megfogalmazni. Zichermann az egyik legmeghatározóbb alakja az úgynevezett gamifikáció (játékosítás) kutatásának és népszerűsítésének. A Hogyan teszik a játékok okosabbá a gyerekeket című TED előadásában hangzik el a következő gondolat:
Warmer — magyarul, tanári nyelven: bemelegítő, ráhangoló játék vagy feladat. Az utóbbi években ez a feladattípus az óratervezésem kedvenc részévé vált. Hogy miért? Mert rájöttem, hogy ez bármely tanóra vagy foglalkozás egyik legfontosabb pillanata. A következő példával tudnám a legjobban szemléltetni. Képzeld el, hogy reggel felébredsz, majd az ébredés után egy perccel eléd raknak egy kinyitott tankönyvet, a kezedbe nyomnak egy tollat és felszólítanak, hogy kezdj neki. Hasonló élmény lehet egy diáknak, amikor a szünetről beesik a tanterembe, miközben még az előző biológia dolgozat utórengése, illetve egy szünetben kialakult konfliktus hatása kavarog a fejében. Erre föl leül a padjához és a tanár közli, hogy „kettes feladat”. De nemcsak az átvezetés, a megfelelő hangulatba és tudatállapotba kerülés a cél, hanem az érdeklődés felkeltése és a figyelem megragadása is. Persze nem egy tanártól hallottam már, hogy nem kell szeretni a tantárgyat vagy élvezni az órát, de lássuk be józan ésszel: azért mégis csak könnyebb dolgunk van, ha ez a kettő megvalósul. Ráadásul ehhez nem is kell túlzottan sokat tenni. Elég egy jól irányzott, pici humorral átitatott, frappáns felütés a terembe érkezésünk utáni öt-hat percben. Csupán arra a bizonyos első szikrára van szükség!
A warmer-öket többféleképpen tudjuk csoportosítani. Például: megválaszthatjuk aszerint, hogy konkrét tudásanyagot vagy készségeket szeretnénk-e feleleveníteni az óra elején, vagy csupán a figyelem megragadása, a tanulók aktivizálása-e a cél. Eldönthetjük továbbá azt is, hogy a bemelegítő gyakorlat szervesen kapcsolódjon-e az előző órához vagy a korábban tanultakhoz, vagy pusztán az agy beindítása-e a cél és mindegy a témakör.
Ebben az írásban tizenkét általam kedvelt és gyakran használt bemelegítő játékot fogok bemutatni. A legtöbbjük nem saját ötlet, ám sokat csiszoltunk rajta közösen az évek során, illetve kitaláltunk saját variációkat rájuk.Érdemes továbbolvasni »
Március 13. péntek: egy kedves barátommal és kollégámmal ücsörgünk egy ser fölött sör felett és sörfeledten beszélgetünk. Közben olykor-olykor a mobilomra pillantok. Várjuk a nagy bejelentést. 89 októberének a nyomába sem érhet, de mégis érezzük, hogy valami jelentős dolog történik. Elvégre a maga nemében ez is egy fajta rendszerváltás. És igen… most már biztos: hétfőtől otthon leszünk. Egyelőre az egész felfoghatatlan. Van két napunk megálmodni, hogyan is állunk át hétfőtől a rendeletben kiadott digitális munkarendre.
Mielőtt a merülőfélben lévő távirányítónkkal előretekernénk a magyar digitális távoktatásról szóló videokazettát, érdemes visszatekinteni a másfél évvel ezelőtti Álmaink iskolájacímű írásomra. Egy kérdőívben arra kértem az embereket, hogy meséljék el, milyennek képzelik el az álom iskolát. Az eredményeket bemutató cikket a következő bekezdéssel nyitottam:Érdemes továbbolvasni »
What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:
IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.
David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.
Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.
The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.
What is IATEFL? It is a short for International Association of Teachers of English as a Foreign Language. IATEFL organizes conferences all around the globe. The international conference, which will be held in Manchester next year, has been around for almost 54 years. There are local events organized in numerous countries, including us. IATEFL-Hungary first appeared after the change of regime, in 1990, and it has been carrying the noble responsibility of recharging our creative batteries ever since. Luckily enough for the ridiculously overpaid (that is, beginner teachers), the past two conferences were both held in Budapest, a good forty-five minutes from my door. Walking ahead on the dirt road of bitter social commentary: if it had been otherwise, I might not have been able to show up at all. I would have been incredibly disappointed, and the reason is:
IATEFL-Hungary is not simply a conference. It is a vibrant social gathering that overwhelms you with inspiration while helping you regain your hope and motivation you might have lost wading through the misty jungle of Hungarian education.
David Crystal is opening the 29th IATEFL-Hungary conference.
Walking through the door of the venue feels like entering the vortex in Sliders. You immediately get swept up in the spring scented buzz. Excited organizers are bustling around, searching for the name tags and gift bags, representatives of publishing companies and language exam centers are setting up their stands in the exhibition area, and you, smack dab in the middle of all this, are waiting for your turn in the line. Meanwhile, more and more familiar faces emerge from the crowd, including peers from teacher training, colleagues from local schools and, of course, university professors who accompanied me on my sever-year journey. There are some long-awaited reunions around the corner that make me feel like a teenager pushing against the cordon, waiting for my beloved stars to hit the red carpet.
The colorful conference program offered quite a variety of workshops and presentations, just as usual, crowned by plenaries with special guests, such as British linguists Sarah Mercer and David Crystal. The theme and title of this year’s event was ENGaged: spotlight on learning.
Diákcsoda Blog 