2018. november 9.

Lassú víz

– Elvihetem a póker cuccot? – kérdezem Pétertől az irodában.
Rájöttem, hogy a hetedikesek nem tudják rendesen a számokat. A tegnapi esti blackjack parti megihletett: beviszem órára a teljes zsetonkészletet. Miután átvettük a számokat, zsetonokat fognak válogatni. Az egyik legjobb óra kerekedik belőle. Azt az egyet kellett csak tisztáznom, hogy valójában nem megyünk Las Vegasba, csak eljátsszuk. Remélem, ettől nem csökkent az érdeklődésük. A rákövetkező óra a hatodikosokkal is remekül megy. Mondhatni, a két hónap alatt nem volt még ilyen jól sikerült óránk. A társaság egyetlen hölgy tagja azért megkóstolt, de mit várjon a fiatal tanárember egy tinédzser lánytól. Miután késve megérkezett a terembe, köszöntöttem:
– Hi!
– Csá! – válaszolta.
– Esetleg jó reggelt kívánok vagy szia Zsombor?
– Csókolom!
Tudod, kit csókoljál… – hagyta el ajkaimat félhangosan ez az elcsépelt frázis. Az egyenlő partneri viszony jegyében rövidre zárom az egyébként is értelmetlen diskurzust:
– Rendben, de akkor én is így fogok neked köszönni.Érdemes továbbolvasni »

Jövőkép 3018

Véget ért egy újabb témahét az iskolánkban. Ez alkalommal a gyerekek feladata az volt, hogy képzeljék el, milyen lesz a világunk a távoli jövőben. A dátumot maguk választhatták meg, majd ahhoz kapcsolódóan el kellett készíteniük egy projektmunkát. A háromnapos kitartó munka eredményét pénteken tekinthettük meg, amikor is az egész iskola összegyűlt az aulában, és az osztályok egymás után bemutathatták az alkotásaikat. Voltak előadások, videók, gyönyörű makettek, sőt, még a jövő menyasszonyi ruháját is megismerhettük.

A nyolcadik osztály fejest ugrott a televíziós műsorkészítés izgalmas világába. Az első nap kialakítottuk a stábot, interjúalanyokat toboroztunk, előkészítettük a technikát, majd a hihetetlenül profi műsorvezetőnkkel, Dórival, megkezdtük a forgatást. Péntek reggelre elkészült a Jövőkép 3018 című műsorunk.

2018. szeptember 11.

Otthon, édes otthon

Egy frissen főzött dupla feketét kortyolgatok a Széll Kálmán téren üldögélve. Megáll előttem egy jól szituált, kedves fiatalember. Azt mondja, hogy pár napja lett hajléktalan, és szüksége lenne egy kis pénzre. Benyúlok a bal zsebembe, ahol egyetlen egy érme van, de fogalmam sincs, hány forintos. Eldöntöttem, hogy teljesen mindegy, oda fogom adni. Szerencséje van, a legmagasabb nyereményt sikerült ma kisorsolnom neki. De miért nem köszön még el? Ja, a pólómat bámulja, amire az van írva: I’m a teacher. What’s your superpower? Egész jó angolsággal ki is olvassa.
– Te tényleg tanár vagy? – kérdezi némileg meglepődve.
– Igen, angoltanár – válaszolom. Legalábbis most reggel még annak érzem magam.
– Általános iskolában?
– Általános és középiskolában is.
– Hú, a középiskola azért kemény lehet!
Azt hiszem, most nem kezdek bele ebbe a történetbe, de azért örültem ennek a rövidke intermezzonak.

Elkezdődött a harmadik Tüskeváras évem, és azon kapom magam, hogy én ezt az egészet egyáltalán nem tartom keménynek. Persze vannak fárasztó napok és vannak kiborító pillanatok, de ez az élet minden területére igaz. A mi gyerekeink igenis szeretni valók az összes elviselhetetlennek tűnő mozzanatukkal együtt. Csak meg kell tanulni az olykor zavarba ejtően szokatlan nyelvüket. Akinek ez nem sikerül, az menekül innen. Akinek sikerül, az együtt fog lélegezni velük. Én magam is így teszek most, ahogy ülök a reggelimmel a napfényes udvaron. Mindenki mosolyog, integet nekem, amikor meglátnak. Örülünk egymásnak. Az egyik srácom szinte észrevétlenül rátesz egy almát is a tányéromra. Nem ez az egyetlen kedves gesztus, amit intéz felém: meginvitál a most következő szociális kompetencia órájukra.Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival II.

Az előző részben Andi sokat mesélt az életútjáról, és arról, hogy hogyan is lett belőle tanár.
A folytatásban egy kicsit mélyebbre megyünk az oktatás bizonyos érzékenyebb kérdéseiben. Igyekszünk végigjárni az iskola útvesztőjének csodálatos és árny oldalát egyaránt. A fotókért hatalmas köszönet illeti Mórász Balázst.

Zsombor: Tudom, hogy ez az egyik legnehezebb kérdés, amit fel fogok tenni, de már sokat meséltél az élményeidről meg a tanításhoz való hozzáállásodról, úgyhogy ezt felteszem így nyersen: miért csinálod? Mi hajt minden reggel, amikor felébredsz és eldöntöd, hogy „bemegyek megint a tanterembe”?Érdemes továbbolvasni »

Interjú Vinkler Andival I.

Jött, látott és megvett minket kilóra, engem legalábbis mindenképp. Először 2016 tavaszán találkoztam vele egy angol módszertan kurzuson, ahova azért hívta meg a tanárunk, hogy meséljen nekünk, elsőéveseknek, a rövid tanítási gyakorlatáról. Később volt szerencsém közelebbről is megismerni, és tavaly nyáron közös kurzust is szervezni vele. A kezdetektől fogva titkos (?) rajongója vagyok, mert hihetetlen tanári karizmával rendelkezik. Nemcsak a csellója mögött ülve művész, hanem angol és ének-zene szakos tanárként a csoportjait is művészi érzékenységgel vezeti. A Diákcsoda történetének legelső, kétrészes interjújában barátommal és kollégámmal, Vinkler Andival beszélgetek.

Zsombor: Melyik áll hozzád közelebb a két szakod közül, az angol vagy az ének-zene?

Andi: Ezt sokan szokták kérdezni, és nagyjából mindig ugyanazt a választ adom rá, hogy tulajdonképpen nem tudom eldönteni. Mind a kettő, és mind a kettő másért. Az angollal kapcsolatban sokkal több a konkrét osztálytermi és egyéni tapasztalatom, úgyhogy mint tanár meg mint pedagógus, szerintem azzal kapcsolatban magabiztosabb vagyok. És nyilván nagyon szeretek nyelveket tanulni és tanítani általánosságban is. Nem csak a nyelv, hanem a kultúrák iránti szeretetemet is nagyon szeretem belevinni a tanításba. Az ének meg a zene úgy általánosságban meg életem nagy szerelme, és nagyon szeretem főleg a gimis korosztálynak tanítani az éneket, mert egy nagyon mellőzött tantárgynak tartom sajnos, és ez teljesen szemben áll azzal a fajta imádattal, amivel én vagyok a zene iránt. Azért is szeretek éneket tanítani ennek a korosztálynak, hogy megmutassam, mennyire sokat adhat nekik a zene, és hogy mennyivel gazdagabbak lehetnek ettől.

Zs: Úgy érzed, hogy zenészként ezt az imádatot szeretnéd továbbadni nekik?Érdemes továbbolvasni »

Hét pici szempár

Van a tanári pályafutásomnak egy szelete, amelyről ritkán mesélek. Mostanra azonban egy olyan ösvényt tapostam ki ezen a területen is, hogy úgy gondolom, eljött az idő: szeretném egy kimerítő cikkben kielégíteni mind a kedves történetek, mind pedig az alsós korúak nyelvoktatásának szakmódszertana iránt érdeklődőket. Következzék egy nyári napközis angol tábor története.

2016 májusában találkoztam először négy leánnyal, akikhez később csatlakozott egy ötödik is. A közös cél: kezdjük el az angol tanulást már most, hogy ne az iskolai angolóra legyen az első érintkezésük idegen nyelvvel. Megtisztelő és nemes feladat, amin – halvány emlékeim szerint – nem sokat gondolkoztam. Noha ilyen korú gyermekekkel az ég egy adta világon semmilyen tapasztalatom nem volt, boldogan ugrottam fejest a küldetésbe. Meggyőződésem, hogy a tudatalattim hívogatott ennyire, mert látta, hogy valami fantasztikus történet fog kerekedni belőle. Így is lett. De hogy máshogy is alakulhatott volna ilyen jó körülmények között? Két éve minden hétfőn összegyűlünk az egyikük lakásában, ahol egy órát angolozunk. Mindeközben a kishúgaik a szomszéd szobában játszanak. Az óra végén kinyitjuk az asztalt, telepakoljuk gyümölccsel, keksszel, sütivel, üdítővel, és boldogan – az angolórához képest lényegesen kevesebb zajjal – lakmározunk.

Ez a történet lehet minden tanár álma. Szabad kezet kapsz heti hatvan percben 6-7 éves gyerekekkel. Tiszta lappal indulsz, kezedben a lehetőség, hogy nulláról felépíts velük valamit. Meg is ijedtem a felelősségtől, ám az aggodalmam hamar szertefoszlott: a lányaim megtanítottak arra, hogy hogyan tanítsam őket.Érdemes továbbolvasni »

2018. június 4. – Balázs

Kedves Olvasóm! A Tüskeváras beszámolók történetében először fordul elő, hogy egy és ugyanazon napról két ember szemszögéből is olvashatsz. Az én részem után következzen Balázsé, aki már nagyon régóta szeretett volna ellátogatni hozzánk. Hogy kicsoda is Balázs, azt tőle kell idéznem: „kollégám, barátom, klubszervezőtársam és szakálltestvérem”. Ebből talán az első kettőt emeltem ki, amikor bemutattam a többieknek. Sorsfordító alkalom ez, mert olyan gondolatokat olvashattam, amilyenekre egyáltalán nem számítottam. Valamiért azt gondoltam, ismeretlen világ ez az ő számára, de tévedtem. Ijesztő pontossággal látja át a tantermi helyzeteket, tanár-diák kapcsolatokat, a gyermekeink lelki világát. Mindeközben olyan érzésem van, mintha a két évvel ezelőtti önmagamat olvasnám vissza, amikor legelőször sétáltam be ebbe az iskolába. Nem tudok kiemelni egyetlen sort sem, mert mindegyik fontos, főként a gyerekekről szóló részek. Örülök, hogy itt volt, és örülök, hogy láthattam önmagamat így, tükör által homályosan. Mórász Balázs írása.

***

Szól a Led Zeppelin, csattan a bakancs, éget a nap. Park…hol a park? A lényeg megvan így is: öles lépteimmel szelem Normafát, úton a híres-neves Tüskevárba. Zsombor most már közel két éve mesél erről az iskoláról, a diákok nehézségeiről és arról, milyen emberi és különleges (de leginkább különlegesen emberi) tanárok fáradoznak itt minden nap. Többször elhangzott már, hogy ha érdekel, nézzek fel, és erre az év végi napra sikerült is összehozni a találkozót. Az elmondások alapján mindig olyan érzésem volt, hogy mitikus lények élnek itt, így külön kíváncsisággal nézek a nap elé, és mellé sulykolom magamba, hogy különleges igények ide vagy oda, végső soron gyerekekről van szó. Érdemes továbbolvasni »

Marslakó a tanteremben II.

A cikk első részében írtam néhány szót az autizmusról, integrálhatóságról, elgondolkodtató statisztikákról, és bemutattam egy Asperger-szindrómás lányt, akivel két év alatt hosszú utat jártunk be. A folytatásban elmesélem a tantermi kutatás folyamatát és eredményeit, illetve röviden összefoglalom a bírálat leglényegesebb pontjait.

A szakdolgozatom – Marslakó a tanteremben: Asperger-szindrómás diákok tanítása egy inkluzív iskolában – egy esettanulmány, amelyben a Tüskevár Iskola hetedik osztályának öt egymást követő angolóráját követtem végig. A kutatás fő célja az volt, hogy megvizsgáljam, milyen módon lehet egy autista tanulót bevonni interaktív és együttműködést igénylő tantermi tevékenységekbe. A tanulmány törzse az általam megtartott angolórákról szóló részletes beszámolók és azok tárgyalása. Természetesen egyetlen szemszög nem lenne elég egy hiteles tantermi megfigyeléshez. Az iskola két gyógypedagógusa is segítségemre volt a kutatás során, akik közül László Zsuzsa, az autista szakértő gyógypedagógusunk összesen négy órát nézett végig, majd részletes beszámolót írt mindegyikről, és hasznos szakmai tanácsokkal is ellátott. A szükséges szakirodalom összegyűjtésében hatalmas segítséget kaptam Őszi Patríciától, az Autizmus Alapítvány egyik gyógypedagógusától.Érdemes továbbolvasni »

2018. június 4. – Zsombor

Boldogság

– Hogy kell boldognak lenni? – kérdezi tőlem némileg megtörve. Mélyen a szemébe nézek:
– Ha komolyan kérded, akkor azt hiszem, tudom a választ.

7 órával korábban

Mindig úton vagyunk, csak megyünk, megyünk, megyünk, és sosem egyedül. Most is itt ül mellettem az egyik hetedikesem. Két év alatt annyi minden változott, és mégis semmi sem változott. A reggeli rituálé a húsz perces buszút, amelynek szimbolikus jelentősége van számomra: együtt haladunk előrefelé. Kibeszéljük a világ dolgát. Elmondják a gondolataikat, én pedig türelemmel végighallgatom őket. Közben belekortyolok a csokis cappuccinóba. Megkérdezi, hogy mikor játsszuk már végre a forró zuhany nevű játékot, amit még hetekkel ezelőtt említettem. A játék lényege, hogy mindig egy ember háttal ül az egész osztálynak, és egy-két percen keresztül csak jót lehet mondani róla a háta mögött. Bámulatos, hogy bizonyos dolgok mennyire megragadnak bennük. A látszólag motiválatlan, olykor elviselhetetlen banda teljesen rákattan egy-egy témára. Múltkor a szociometria eredményéért lerágták a fülemet, most meg itt van a forró zuhany. Elképesztően foglalkoztatja őket, hogy mások mit gondolnak róluk, miközben úgy kell nekik a kedves szó, mint egy falat kenyér.Érdemes továbbolvasni »

2018. május 22.

Dorka nagy napja

„Mivel a tanulásra, az órán való aktív részvételre alig mutat hajlandóságot, továbbá sokat hiányzott betegség miatt, összesen hat tantárgyból (történelem, földrajz, magyar nyelv, matematika, informatika, testnevelés) értékelhetetlen a teljesítménye, így félévi bizonyítványt nem áll módunkban adni neki.”

Szeptember óta fáj a szívem. Mit tegyen az ember makacs és hivatástudattól mámoros fia egy olyan leánnyal, aki a kisujját sem mozdítja a tanteremben, közben pedig minden gyerek ölelgeti, szereti, és ő az osztály ragasztója? A válasz: mindent, amit csak lehet, köztük olyan dolgokat is, amelyekről nem szólt egyetlen pedagógia kurzus sem. Ezek egy részét nem is kötöm az egyszeri olvasó orrára, talán majd öt-tíz év távlatában. Egy biztos: ebben az iskolában, ezekkel a gyerekekkel sok mindent meg kell játszanunk, ami más körülmények között fel sem merülne. Tudniillik… jaj, dehogy kezdek bele. Több mint hatvan írásban már megtettem. Dorkával is hosszú a történetünk – mint oly sok gyermekkel ebben az iskolában. Többször megcsapott már az a számomra ismeretlen érzés, mintha apja helyett apja lennék.

Tegnap este egy szívmelengetően kedves üzenetben emlékeztetett egy ígéretemre, miszerint ma felmegyek a Tüskevárba a szabadnapomon, csak azért, hogy segíthessek neki elkészíteni egy földrajz prezentációt. Habár éppen életuntan, magamat használhatatlannak érezvén támasztottam a villamos ablakát, amikor megláttam az üzenetet, hirtelen felébredtem és visszanyertem az életkedvemet. Ahogy keresztülsétáltam az Astorián, azon morfondíroztam, hogy vajon mi lehet nemesebb cél egy pedagógusnak, mint hogy felüljön reggel a buszra egyetlen diákjáért? Különösképp akkor, ha értelme is van.Érdemes továbbolvasni »